Könyvkritika Qtya koponyájából; Andrej Gyjakov: Túl a láthatáron

Cím: Túl a Láthatáron

Eredeti cím: За горизонт

Író: Andrej (nem vagyok pedofil) Gyjakov

Eredeti kiadás: 2013

Magyar kiadás: 2015

Fordította: Medzibrodszky Alexandra (ezt a nevet is kibetűzni)

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Oldalszám: 386

Túl az análon:

Itt vagyunk hát végre azon a helyen, ahol az álmok sohasem válnak valóra. Ahol a Föld és az Ég nem ér össze, ahol a mesék csak mesék maradnak és ahol az erotikus művészfilmek nézői legfeljebb csak gatyába rázzák.

Hölgyeim és jobbára uraim, egy vallomással tartozom most önöknek.

Andrej Gyjakovot, mint írót, ettől a pillanattól fogva tartom szakmára nemcsak alkalmatlannak, de egyenesen sőt! Nem tudok még egy olyan írót mondani, aki konkrétan csak a kiéhezett közönség igényeit kielégítő pornóval el tudta érni, hogy érkező könyvei minden egyest kiadást követően közösségükön belül instant kultstátuszba kerüljenek mindenfajta különösebb megerőltetés nélkül, ami által egy cseppett is emlékezetes műalkotások maradnának.

E.L. James…

Oké, köszönöm. Esetleg lenne még valami hozzáfűznivalód a mondandómhoz, vagy folytathatom a már teljesen élét vesztett mondandómat a Gyjakov purgatóriumot illetően?

Csak segíteni akartam…

INKÁBB NE SEGÍTS!

Könyvet tolláról, madarat barátjáról, embert borítójáról:

Végre ki tudom mondani kerek a perec, hogy szép a borító!

El sem tudom képzelni miért, de valahogy akárhányszor a kezem ügyébe kerül egy Univerzum kötet, szinte mindig csak szidni tudom a borító dizájnerét, hogy mégis hogy a fenébe volt képes egy ilyen gagyi ganétalicskát az orrunk alá tolni, sőt, A Pétervári háború esetén még bónuszként jól rá is szarni egy keveset, mert mindent a kedves olvasó kedvéért.

Ezúttal magára a borítóra nem lehet panaszom. A színek zavaróak lehetnének, hiszen sokkal élénkebb színvilággal dolgozik, mint az elvárható lenne egy Metró könyvtől, azonban ez szerintem inkább csak hozzáad az összképhez, így összességében nem tudok rá panaszkodni.

Itt most ugyan felhozhatnám, hogy az eredeti orosz borítók mennyivel szebbek, de ebbe ne menjünk bele, mert egészen estig tartana felsorolni és megint azzal vádolnának meg páran, hogy halban is csak a szálkát keresem… Mondjuk Gyjakov kapcsán inkább szálkában a halat, de ezt majd későbbre.

Ami fontos, az természetesen megint csak a leírás!

Dárda és Gleb újabb története baljósan kezdődik: megint háborús helyzet alakul ki, a Vegán Birodalom totális expanzióba kezd, az egész pétervári metrót a hatalmába akarja keríteni.
Közben felcsillan a remény is: állítólag valahol egy titkos tudományos program keretében meg akarják tisztítani a földet a radioaktív sugárzástól… De hogy megtudják, valójában mi is ez a program, és tényleg van-e remény, hogy a maradék emberiség visszaköltözhessen a felszínre, a rettenthetetlen Dárda és az ifjú hős, Gleb kis csapatának egész Oroszországon át kell verekednie magát. Közben meg kell küzdeniük az „olajzabrálókkal”, a „sztyeppkutyákkal” és a legkülönfélébb mutáns lényekkel is: van, amelyik az elméjüket magzavaró „észpenészt” bocsát rájuk, vannak alakváltó „metamorok” és gigantikus sáskák…

Egyszer régen megfogadtam, hogy soha többé nem iszom… Aztán megláttam nagyanyámat pucéran és ezt a fogadalmamat azóta többször is megszegtem, mint ahányszor módomban állt újra letenni. Ezúttal azonban nyíltan ki kell mondanom, hogy erre aztán már végképp nem szabad innom semmit, különben a tömény Gyjakov részecskék kölcsönhatásba lépnek az alkoholmolekulákkal és olyan erőhatást hoznak létre, amiből ép elmével, vagy élvezetes írói stílussal nem kerülhet ki az ember.

Magyarán ezen a ponton a könyv engem már elvesztett és nagyon remélem hogy nem is fog megtalálni, különben értelmeznem kellene, hogy mégis ki a franc gondolta azt, hogy ezen nem fog sírva röhögni minden második ember, aki elolvassa… Észpenész… ÉSZPENÉSZ! Már csak a gondolatától kavarog valami az agyamban!

Végül azt is megtudjuk, hogy mitől kergült meg a természet, s kezdett ilyen szörnyeteg teremtményeket szülni.

NEM! NEM! NEM! NEM! és NEM! Gyjakov, ezt nem szabad! Nem szabad! De megtette… A Pokol hetedik fasza megszülte a Sátán ikertestvérét és most mind a kettő a Szartrónért harcol. Ennyire vagyok most megütve, hogy szakadna rá az R.R. Martin könyvgyűjtemény!

A METRÓ 2033 UNIVERZUM eddigi legnagyobb felfedezése Andrej Gyjakov: az olvasók az ő első könyvét szavazták meg a sorozat legjobb regényének, a másodikat pedig a 2011-ben megjelent legjobb regénynek. A trilógia – melynek ezt a befejező kötetét Oroszországban olvasók tízezrei várták – számos országban aratott nagy sikert.

 

 

 

Ez a számos ország gondolom Oroszország, Fehéroroszország, Ukrajna és Lengyelország. Az előbbi háromban az orosz kiadók a nagyobb címeket általában egyszerre dobják piacra, lévén nem kell szinte semmi pénzt sem költeniük a fordításra és nagyobb tételben olcsóbb kihajigálni a könyveket. A lengyelek meg… a lengyelek meg csak simán ott vannak.

Ezt mindenképpen közölni akartam, mert volt korábban egy érdekes beszélgetésem, ahol a beszédpartnerem erről szinte semmit sem tudott és úgy próbálta meg védeni a Túl a láthatáron-t, hogy bizony az egy sikeres könyv.

Igen, az Alkonyat is.

Glukhovsky mézes-mázos cukorfalat módjára ajánlkozik:

Kinyitom a könyvet és ami fogad, az nem más, mint a Mester mézes-mázos előszava, melyben hosszasan taglalja, hogy mégis miért kellene nekem Gyjakovot jó írónak tartani. Én magam mélységesen tisztelem Glukhovsky mestert és a kedvenc íróim toplistáján egyértelműen kiemelkedő helyet foglal el (Orwell, menj már arrébb, nem látom tőled Bulgakovot!), de amit a könyv elején előad, azt még jó szívvel is csak körülményesen megalkotott seggnyalásnak tudom leírni, amit szerintem még Ő maga sem gondolt komolyan, csak na, azért minden könyvről érdemes jót mondani, amihez közünk volt.

Khmm… Szürkület… Khmm…

Igen, ilyenkor örülök annak, hogy nekem van önkritikám… Legalábbis remélem…

Lovak közül csap a lecsó:

Éppen elkezdődik a könyv cselekménye és szépen lassan kibontakozna a történet, amikor váratlanul… csak úgy szépen, jól átgondoltan és igényesen felvezetve… KIROBBAN A PÁNIK! A metróban kitör a háború, a Vegán Birodalom hirtelen terjeszkedésbe kezd a többi frakcióval szemben. Hullanak az emberek és gyűlik a szir-szar, amikor csörög Dárdáék bunkerében a telefon. A Vissza a Sötétségből meg nem ismert karakterek (és Füst), a két harcipulya és Dárda azonnal harcba is keveredik a barackkonzervek között. Szobáról szobára tombol a harc a vegánok és Dárdáék között, gránátok robbannak, ropognak a kalasnyikovok és Qtya éppen animálszexet néz a Pornhubon.

Mi?

Semmi, csak valahogy meg kellett akasztanom ezt, mert kezdtem túltolni.

Így kezdődik tehát Gyjakov trilógiájának záróregénye. Ha eddig nem mondtam eleget, hogy a fegyverolajtól bűzlő akciópornós kurva anyját… Nos… Akkor most kimondom. A fegyverolajtól bűzlő akciópornós kurva anyját!

Eléggé negatív érzelmeket váltott ki belőlem, hogy valaki képes így elkezdeni a regényt.

Félreértés ne essék, semmi bajom az In medias res kezdéssel, ha az igényesen van megoldva és felvet egy, a regény későbbi szakaszában rejtélynek nevezett dolgot, amit utólag lehet kibogozni a kézhez kapott információtöredékek által, de itt… Nem is tudom hogyan fejezzem ki magam, szóval megpróbálom.

A jó regény kezdése olyan, mint egy gyönyörű lány első csókja. Ha minden jól megy, akkor egész végig minőségi marad a szórakoztatás és amikor kifizeted és elmész AIDS tesztre, akkor nem fognak semmi nem normálisat találni, te pedig úgy emlékezhetsz vissza a tegnap este eseményeire, mint életed egyik legszebb éjszakájára.

Nos, Gyjakov karaktereit már “ismerjük” és mivel olyan húzást vett elő a kapapjából, amire senki sem számított, így a következő példázattal tudom a legegyszerűbben leírni.

A Túl a láthatáron kezdése olyan, mint amikor anyád részegen lesmárol téged, aztán amikor tudatára ébred tette súlyosságának, az önmaga miatt érzett undortól felkavart gyomorral, paraszti egyszerűséggel megy a szájból szájba okádás, aminek a végén nem csak hogy napokig nem mersz előjönni a szobádból, de aztán amikor mégis előmászol a kotorékból, akkor veszed csak észre, hogy herpeszt kaptál a saját anyádtól.

Mad Dardanov, a tajga harcosa:

A történet egy igen kemény hányadát Gleb és Dárda roadbook kalandja teszi ki, amikor kis csapatukkal közösen, egy mozgó bázissá átalakított rakétaindító teherautó nyergében haladva keresztülvágnak az elpusztult orosz sztyeppén.


A céljuk egyértelmű, olyan helyet akarnak találni Szentpéterváron kívül, amit nem pusztítottak el az atombombák, ami reményt adhat a metróban rekedt túlélők számára, hogy ne egymás legyilkolása, hanem a felszínen való boldog élet lebegjen a szemük előtt és minden egyéb cukormázas maszlag, amit már láthattunk a többi regényben, nem is fűzök hozzá több szót. Adott egy normális, se nem marhaság, se nem annyira kiemelkedő motiváció, ami körül összegyűlhetnek a karakterek és elkezdhetik egymás szisztematikus legyilkolását.

A probléma nem ebben gyökeredzik, hanem az egész expedíciót elindító legendában, miszerint valahol a messzi keleten, Vlagyivosztok városában talán létezett a háború előtt egy projekt, ami képes volt arra, hogy megtisztítsa a földfelszínt a sugárzástól és ajvé, kapa, kong a nagyharang, hagyjatok ezzel az idealista ökörséggel békén, mert mentem felköhögök valamit.

Szóval az már nem kérdéses, hogy van egy alapvetően tűrhető cél, amiért küzdhetnek a karakterek, de a dolgok… hogy is fogalmazzam meg… Gyjakov szegényes cselekményszövői képességei miatt az egész utazás egy hétvégi kiruccanásomra emlékeztet a Tisza partjára, csak itt kevesebb a vér és nem halnak meg annyian.

A fő gond eleve azzal kezdődik, hogy a beutazandó terület NAGY.

Szentpétervár és Vlagyivosztok között nem fél óra az út, még expressz gyorsvonattal is napokig tart egyik városból a másikba átutazni. Ilyen méretű távolság esetén egy alig kevesebb mint 400 oldalas regény, ha cselekményt és karakterépítést is rendesen akar tartalmazni, akkor bizony igencsak meg kell húzni valahol a nadrágszíjat. Gyjakov ezt nem tette meg, mégpedig annyira nem, hogy a szűkös terjedelemhez képest ezen a 386 oldalon képes volt önmagát többször is megismételni.

Eleve a Mad Max-re hajazó olajvadász felszíni motorosbandák közül felbukkan nem egy, hanem kettő, akik gyakorlatilag nem is térnek el semmiben egymástól. Kettő szerepeltetése ebben az esetben teljesen indokolatlan húzás volt, lévén az előbbivel egy üldözésen kívül nem is igazán történik semmi, míg a második konkrétan az első homlokegyenest koppintott változata, persze egy kis hozzáadott adalékinformációval, de semmi több.

Ezt így nem lehet megcsinálni.

Teljesen fölösleges volt két motorosbandát szerepeltetni csak amiatt, hogy ezzel is az időt húzza el a fontosabb információk elől. És itt kezdődik a legnagyobb problémám a regény roadbook tulajdonságait illetően: Egy rendes roadbook kalandkönyv esetén a bejárt tájnak és az út során érintett helyszíneknek valamilyen szintű egybefüggő atmoszférát kellene árasztania, hogy azok valóban egymáshoz közel eső helyek, amik között vannak megadott távolságok és vízválasztók, ennek ellenére azok egybefüggő területet kellene alkossanak, ahol egymással párhuzamosan is megtörténnek a dolgok.

Csak hogy egy példát hozzak: Ugye szerepel ez a két motoros banda, az olajzabrákolók és a sztyeppkutyák, akik állítólag a felszíni életet uralják a vidéki orosz tajgán, ezzel szemben semmi jelét nem látni annak, hogy ez a két csoport valaha is érintkezne egymással, küzdelmet folytatna a szűkös élelmiszer, vagy üzemanyagkészletekért. Ez az, ami egy ilyen könyv esetén nagyon illúzióromboló lehet. A helyszínek konkrétan egymás külön kis buborékjaiban létező tájak, amiket a főhősök utazásaik során felszínesen ugyan érintenek, de semmi egyebet nem tudunk meg belőlük. Az olajzabrákolóknál Dárda látja távolról a banda erődjét, de ezen kívül egy Tesco-gazdaságos nagyvárosban folyó motoros-üldözés és egy hangárban elvégzett szerelés történik, ami során minden történik, csak az nem, hogy bármennyi bepillantást nyerünk a környező vidék életébe.

Bunker a Bakonyban:

Badfear a kritikájában jobban kitért az itt játszódó banális hülyeségre, szóval én magam nem foglalkoznék vele túl sokat. Egész egyszerűen annyi történik, hogy (SPOILER!!!) Dárdáék csapata megérkezik egy Urálban épült orosz kormányzati bunkerhez, aminek vezetősége egy indiai kasztrendszerhez hasonló társadalmi berendezkedést igyekszik megszilárdítani hatalma fenntartásának érdekében.

Hoghogy nem, Dárda nagyon bölcsen úgy gondolja, hogy inkább nem szól bele a dolgok állásába, míg Gleb maga a kis zsenijével először rájön a genyák gonosz tervére, aztán valahogy mindenképpen jobbá akarja tenni az ottani emberek sorsát és… bazdmeg, Gleb! Nem ott laksz, semmi közöd a helyhez, ne próbáld már játszani a szabadságharcost!

Szóval nagyjából arról van szó, hogy a sztyeppkutyák rabszolgatartó bandája mindig összegyűjti a környéken guberáló csencsereket és egy adott táborba gyűjti őket, aztán megérkeznek a Bunker harcosai, felszámolják a tábort, megmentik a rabszolgákat és azok ezután annyira hálásak, hogy a Bunker feltétel nélküli lakói lesznek és megtűrik a kasztrendszert.


Most azt várja, hogy valakinek feltűnjön… Mondjatok valamit, legfeljebb lehülyéz és elmondja, hogy mi itt a baromság… Senki? Jó, akkor majd én.

Miért nem költöznek odébb akkor a sztyeppkutyák?

No igen, jó kérdés. Mert aztán kiderül, hogy a sztyeppkutyák bandája ugyanúgy a Bunker katonáiból áll, csak ők álharcosok és minden egyes rabszolgamentés egy jól megszervezett álháború, hogy a felszabadítottak ne is sejtsék, hogy igazából át lettek verve.

Na igen, itt csak egy baj van.

Megpróbálom a lehető legegyszerűbben körülírni:

Oleg: Te is a táborból szabadultál ki?

Grisha: Én is. Te mikor?

Oleg: Két éve.

Grisha: Én két hónapja.

Oleg: Furák ezek a sztyeppkutyák. Én a helyükben inkább elköltöztem volna, ha állandóan szivatják őket a srácaink.

Grisha: Ja. Hülyék ezek a sztyeppkutyák.

Több szót ez nem is érdemel, inkább csak egy óda az emberi hülyeség pantheonjában.

Hülye vagyok, de én legalább felvállalom!

Az Urálban történt kiruccanás során ugyanakkor nem más történik, mint megismerhetjük az aktuális “Én csak azért vagyok itt, hogy legyek!” főgonoszát a műnek, aki gyakorlatilag olyan, mint a Gyjakov összes főgonosz: Logikátlanul hülye, kisebbségi komplexusban szenved, pózerkedően és önmaga túljátszását mindig meghatványozva irritáló, egyébként Dárdához képest egy lúzer, de ez mit sem számít, mivel közben gyilkolja a csapattársait is és a többi és a többi. Kár lenne rá több szót pazarolni, mivel bármifajta szégyenkezés nélkül bevallom: Még a nevére sem emlékszem.

Csak arra, hogy a Kaszpi-tenger fölött szájból szájba adják a mutáns pelikánok…

Meg ha már mutánsok.

Elfajulnak a fajok:

A radioaktivitás egy kellemetlen dolog.

Kihullik a hajad, bevérzik a májad, tönkremennek a fogaid, véres lesz a székleted, beszárad a prosztatád, lekonyulnak a melleid, érzékenyek lesznek a mellbimbóid, kihalnak a dinoszauruszok és a végén te magad is belehalsz.

Az állatvilág annyiban értintett a dologban, hogy a rákos sejtburjánzás következtében az addig nem olyan nagy fajok nagyon nagyra képesek megnőni, azaz, értsd és lásd minden poszt apokaliptikus könyv kifejezetten fantáziátlan ötletelése, hogy: Ha felbukkan egy mutáns, akkor az nagy, hólyagos és gennyes a pofája, összevissza állnak a fogai és ami a leges-legfontosabb: Emberevő!

A Túl a láthatáronban felbukkanó mutánsok sorozatosan megmutatják, hogy a természet hülye. Erre a legkedvesebb példám pedig most következik!

Dárdáék eljönnek az Urálból és a bunkeres parancsnok üzletének megfelelően felkutatnak egy régi rakétakilövő állást, ami azzal fenyegetőzik, hogy kilövi a még megmaradt rakétáit és nagyjából ennyire is fontos ez a szál, többet nem is érdemes róla beszélni.

Az akciót követően valahol Asztrakhán környékén egy hatalmas, óriási sáskákból álló raj veszi őket üldözőbe és kergeti egészen a kikötőig, ahol aztán befészkelik magukat egy repülőgéphangárba.

Itt lenne kérem szépen alássan az a kérdésem, hogy mégis, ha egy ekkora rajnyi óriási sáska cirkál a sztyeppe fölött, akkor azok hogy a toszomba nem döglenek éhen?

Ez csak az első reakció, a másik rögtön természettudományokban egy ici-picit jártas elmémből következik, miszerint a rovarok NEM NŐNEK SOKKAL NAGYOBBRA a rákos sejtburjánzás következtében! Lévén testméretüket a belélegezhető levegő oxigénsűrűsége határozza meg, tehát ha egy sáska a sugárzástól meggyorsult növekedés folytán valóban kutyaméretűre nőne, mint ahogy azt Gyjakov leírja, akkor egész egyszerűen megfulladna és kész.

Karaktergárda az egyszínűség iskolájából:

Negatívumra negatívum, avagy hogyan vesztette el a szüzességét Auróra és miért gondolkodom én ilyesmiken, fúj…

Szóval a karakterek, amiket ha lehet így is nevezni, akkor inkább élnék a papír hasonlattal, ugyanis ezek a felszínes, kétdimenziós karaktercsökevények már-már annyira papírvékonyak, hogy lassan kedvem lenne belőlük csákót hajtogatni, azt felvenni és egy biciklidudával felszerelkezve a bolondok háza előtt eljátszani a Horst wessel Lied!-et.

Mi?

Nem tudom, ide volt írva a jegyzetfüzet szélére, szóval gondolom fontos lehet.

Viszont azt mindenképpen el lehet mondani, hogy Gyjakov három könyv alatt nem tanult meg rendesen karaktereket alkotni, holott erre szerintem elég időt kaphatott, ha már… Most komolyan, három könyv alatt nem tanulsz meg írni, az azért ciki.

Mindegy, nem akarok itt leragadni, folytassuk tovább és tovább, mert lassan a végére érek!

Szóval Gyjakov rettentően rosszul kezeli a karaktereit.


Válassz a sablonok közül és félig kész van a Gyjakov főhős.

Az még hagyján, hogy Gleb és Dárda kapcsolata az esetek többségében nem tűnik többnek, mint az apa és a szeretője…

Ez egy kicsit meredek volt…

Nem érdekel!

Szóval a két főhős közötti surlódás annyiban tetten érhető, hogy néha felköhögnek és egymás fejéhez vágnak pár sertést, aztán kibékülnek, aztán megint és újra és újra és újra. Új dolog nem történik a kapcsolatukban és pont, ennyi.

A mellékszereplők pedig konkrétan nem is léteznek… Egy kivételével, de őróla majd később.

Szóval a mellékszereplők nagyját nekünk ismernünk kellene ugyan az előző könyvekből, azonban és itt ugrik a majom betonkeverőbe, egyáltalán nem emlékezetes egyikük sem. Van itt a sablon kedvéért orvos, szerelő, meg egy izé… egy…

Nem ér visszalapozni!

Szóval valami Indián, aki ha jól emlékszem egy csutka volt, azaz olyan alak, aki nem a metróban, hanem a felszínen élt a háború után és ennyi, többet nem tudok elmondani róluk.

Papírkarakterek tömkelege, akik egy kicsit sem megindítóak és ha valamit meg is tudunk róluk, akkor Gyjakov előveszi a régi módszerét: Most már meghalhatsz.

Újra békére leltél az életben és készen állsz arra, hogy új életet kezdj egy másik társaság tagjaként?

Dögölj meg!

Elérted életed nagy célját és készen állsz rá, hogy az új lehetőségek közül újat válassz?

Dögölj csak meg!

Az eddig törött kapafogadon elvégzett műtétnek hála végre képessé váltál arra, hogy csámcsogás nélkül edd a szalmakrumplit?

Dögölj csak meg, nem fogsz te hiányozni senkinek…

Ám mindig van valami, ami menti az egész szituációt. Egy szuperhős Gyjakov pusztaságának mélyéről, aki arra hívatott, hogy akármennyire is rossz a regény, Ő mindig képes legalább két ponttal megemelni az értékelést, hogy a regény végül ne kerüljön a szar kategóriába.

Egy nagytestű, zöld bőrű hős.

Füst!

Igen, komolyan beszélek. Az egész regényben egyedül Füst karaktere volt az egyetlen, ami fenntartotta az érdeklődésemet akkor, amikor már minden elveszni látszott és a végjátékban is Ő volt az egyetlen karakter, akiért izgulni tudtam.

Megtámadták a kocsit és egy tank arra készül, hogy szétlője a csapatot?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

A víz elkezdte elárasztani a barlangot és fenyeget a fulladás veszélye?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

Óriási sáskák támadták meg a csapatot és Füst vállalta, hogy feláldozza magát, hogy elinduljon a repülőgép?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

Ennek a rusnya, két méter magas, zöld izomkolosszusnak találtam egyedül elég érdekesnek a történetét és a személyiségét ahhoz, hogy végig tudjak érte izgulni a regény során és ez nem Gyjakov írói tehetségének, hanem éppen a tehetségtelenségének köszönhető!

Igen, ugyanis az a puritán szótlanság, míg a többi karaktert megölte, addig ez a szótlan stílus Füstnek pont jól állt ahhoz, hogy ha bármit is csinált, azt mindig élvezettel olvastam és így Ő volt az egyetlen olyan karakter, aki miatt azt mondom, megéri elolvasni ezt a könyvet, még ha összesen van 9-10 oldalnyi szereplése is.

Ennek a mutánsnak az élete olyannyira összefonódott a regényével, hogy végül a könyv végén tapasztalható önfeláldozása volt az, amivel lényegében ki is jelölte azt a pontot, hogy a nagy kalandnak immáron vége szakadt, Gyjakov letette a tollat és véget ért az Ő trilógiája.

Mielőtt még befejezettnek tekintenéd…

Mi van még?

Mi a történet vége?

Jaj…

Minden dolog összeér ott, hol a Nap felkel:

Elmennek Vlagyivosztokba, mutáns halak, kiderül hogy valóban létezik a keresett cucc, mutáns halak, elmennek megkeresni, mutáns halak, megtalálják és bonyodalmak, mutáns halak, Füst feláldozza magát a csapatért, mutáns halak, megszerzik a szérumot, mutáns halak, végső csata a főgenyával, Dárda feláldozza magát aztán kiderül hogy mégsem halt meg, regény végi megindító monológ és vége.. meg még persze mutáns halak.

Ennyi?

Mit nem értesz azon, hogy mutáns halak?

És az Alfafallosz projekt? Az áltudományos baromság, hogy létezik egy sugárzást evő baktérium? Hogy jövőlátó halemberek élnek Vlagyivosztok romjai között?

Mit ragozzak én még ezen, amit eddig még nem láttunk?

Talán hogy a mutánsok már a háború előtt is léteztek és nem a háború után alakultak ki, hanem csak kiszabadultak a titkos laboratóriumokból.

Nem érdekel! Úgy-ahogy van, ezt unkanonizálom. Ez nem létezik.

Gyáva vagy! Mindig is gyáva voltál!

Nem érdekel, hogy mit mondasz. Vége, Gyjakov soha többé nem térhet vissza. Elzártam azt a megmaradt kis erejét, a híveit Magyarországon személyesen én számoltam fel, ez az ország mától egy kis sziget, ahol a valódi metró rajongók minőségi könyvek után epekedhetnek és nem az olyan hatásvadász szemetek után, mint amiket Gyjakov ír.

Igen? Biztos vagy benne?

Mert szerinted mi törhetné meg ezt?

Tudod kijött egy új S.T.A.L.K.E.R. könyv egy ideje. Az Agyar…

Ugyan, szerinted megint készek lennének egy ugyanakkora szemetet kiadni, mint Vasziljev?

Próbáljuk meg. Hiszen te vagy a magyar sztalkerek mestere, vagy talán tévedek?

Ez az egy dolog van, amiben nem tévedsz… Ne feledd, kiveheted a Sztalkert a Zónából, de a Zónát nem veheted ki a Sztalkerből!

Végső értékelés:

Stílus: 6/10

Történet: 5/10

Karakterek: 4/10

Megvalósítás: 6/10

Összességében: 5/10

A folytatásban…

A sztalker életében egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem is tudja, miért megy a Zónába.

Könyvkritika Qtya koponyájából; Vlagyimir Vasziljev: S.T.A.L.K.E.R. – A Duplikátor gyermekei


Duplikator_250x350Cím:
S.T.A.L.K.E.R. – A duplikátor gyermekei

Eredeti cím: S.T.A.L.K.E.R. – Gyeti duplikatora

Író: Vlagyimir Vasziljev

Eredeti kiadás: 2011

Magyar kiadás: 2015

Fordította: Sándor Gábor

Kiadó: Metropolis Media

Oldalszám: 328

Veszett fejsze cseszett nyele el lett nyelve:

Valahogy úgy érzem, hogy már fölöslegesen ültem le ide tépni a számat. Mivel a könyv már több mint fél éve hogy a világra szaródott, így valószínűleg totálisan fölöslegesen írom meg ezt a kritikát, lévén aki kicsit is kíváncsi volt rá, az már valószínűleg rég megvette és elolvasta, aki pedig nem, nos… az meg nem olvassa el a kritikámat, tehát akármelyik oldalról nézzük, meg vagyok rektelve.

A hosszú várakozás oka egészen egyszerű: Nem bírtam.

Vasziljev ezúttal jobban odavágott, mint nagyanyám a rühes kóborkutyának. Nem viccelek, harmadjára írom újra a kritikát az elejétől fogva és ennek egészen egyszerűen az az oka, hogy olyan sok dologról lehetne írni, annyi mindenbe lehet oldalakon keresztül bele és belekötni. Az előző változatban egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy az értelmezésétől agyérgörcsöt kapjak és két oldalon keresztül ecseteljem Vasziljev pinájának geometriai együtthatóit, aminek köszönhetően észre sem vettem, de harminc oldalt sikerült legépelnem tele olyan dolgokkal, amiket a legfontosabbnak tartottam kielemezni és ez még csak a vágott verzió volt.

Mondanom sem kell, hogy iszonyatos munka volt és amikor visszaolvastam, egész egyszerűen úgy éreztem, hogy ezt ebben a formában semmiképpen sem közölhetem le, már csak a terjedelme miatt sem, így végül vágólapra került a projekt, majd Gyjakov új könyve is támadást indított a második fronton, így egész egyszerűen nem maradt lelki erőm arra, hogy elejétől a végéig újragondoljam és mellé még le is írjam a megvágott, már kész verziót, így hát minden egyes alkalommal elodáztam a lehetőséget, hogy aztán bőven lekéssem a hullámot és most itt vagyok a hullám után, a partot már rég letarolta a cunami, de azért nekem még volna bőven mondanivalóm. Szóval most szépen leülök emellé a döglött kagyló mellé és neki elmesélem, hogy miért is szar Vasziljev második könyve.

Hölgyeim, bár többnyire inkább uram, ímhol vagyok Vlagyimir Vasziljev Halálos Zónájának a közvetlen folytatása, a A duplikátor gyermekei.

Ezzel a könyvvel be ne merészkedj a Zónába!

Hat hónap telt el a Halálos Zóna eseményei óta. Pszichnek nyoma veszett, Iván Szivercev pedig, a biológusból lett, botcsinálta kettősügynök még mindig a tiltott területet járja. Nem ő döntött így, a főnöke terveit hajtja végre, de a tápláléklánc alján nem is tehetne mást. Amúgy jó dolga van, katonák védik minden veszélytől, csak egy tisztességes fürdő meg egy jó pofa sör hiányzik neki nagyon.

A főnöknek a duplikátor kell, de az Pszichnél maradt. Szivercev elsődleges feladata az ő előkerítése. Csakhogy másik „főnöke” is mozgatja a szálakat: Pokatyilov, a maffiózó. És természetesen neki is a duplikátor a szíve vágya. Amikor Szivercev fölfogja, hogy két úr között csak a föld alá kerülhet, kétségbeesetten keresni kezdi a kiutat, úgy képletesen, mint szó szerinti értelemben.
Azután Pszich ugyanolyan titokzatos módon, ahogy eltűnt, előkerül, és összevissza beszél valami felsőbbrendű lényről, aki a mutánsokat irányítja. És nem, ő nem a duplikátort akarja, hanem azokat, akik keresik. Nem feltétlenül élve.

Én meg Vasziljevet akarom. Nem feltétlenül élve.

Vlagyimir Vasziljev újabb STALKER-regényében is pörögnek az események, az izgalmak és rejtélyek egyre halmozódnak, a Zóna pedig még mindig halálos. A sorozat rajongói még mélyebbre merülhetnek ebbe a titokzatos világba, amit egy áttekintő bevezető és a szöveget kísérő gazdag jegyzetanyag is segít.

“E NÉLKÜL A KÖNYV NÉLKÜL BE NE MERÉSZKEDJ A ZÓNÁBA!”


Valószínűleg sok dolgot nem árulok el azzal, hogy annyira érdemes hinni ennek az ajánlónak, mint anyám szakácskönyvének a frankfurti levesnél. Nem azt mondom, hogy ne lenne emészthető, de hát amikor kapom a nagy tál frankfurti főzeléket, akkor bizony felteszem magamban a kérdést, hogy mégis a könyv írója tisztában is van e azzal, amit éppen leír. De ne rohangálj Arthur Barbridge, mert a húsdaráló emészti meg a szívedet. Bizony még csak az elején tartunk és majd mindenre sort kerítünk a későbbiekben szép lassan és biztosan. Akinek pedig szíve ügye lenne, hogy atomoszférikus hangulatban ülje végig most szervezett rövid kis bemutatómat, az lője be a lentebb linkelt melódiákat.

Borisz, ne csináld ezt velem! Ezt!

A borítón elterpeszkedő hólyagok gyönyörködtetik a szemet:

Hát ami a borítót illeti, azzal kapcsolatban maximálisan meg lehetnék elégedve, amennyiben nem lennék halban nem csak a szálkát, de a szigonyt is kereső típus, így hát nagy megrökönyödéssel, majd megröhögtetéssel telve vettem észre, hogy bizony a borítónak annyi köze van a sztalkerekhez, mint anyám főzelékének a leveshez.

Mert mit is látunk?

Egy hólyagos kéz… aha és egy Geiger-Müller számláló, meg… Ott a háttérben jól figyeljétek csak meg… Na, nézzétek csak mi van ott. Na mi van ott? Hoppá, hiszen ez egy amerikai autópálya. És még hátrébb. Hát nem egy amerikai metropolis tornyai törnek éppen utat utolsó betonlehelletükkel az ég felé? Lehet tényleg csak nekem szúrja a szememet ez a gerenda, de én úgy tudtam, hogy a Zóna (még) Ukrajnában és kicsit Belorussziában terpeszkedik és sugárzik kellemetesen.

Fasza, már a borító kezdi… Még ki sem nyitottam a könyvet!

Az első oldal: Ajánló a gamereknek!

Kinyitom a könyvet és ami fogad: az a fordítást, illetve a jegyzetanyagot készítő Sándor Gábor hosszas előszava, amiben igyekszik nagyvonalakban körülírni hogy pontosan mi is a STALKER, mégis honnan ered és hogyan fejlődött hányadtatott sorsa során könyv/film/játék formájában, hogy aztán bár messze nem tökéletes formában (no jó, a film tényleg tökéletes lett), de hihetetlen prezentálással kerülhessen a fogyasztók elé, ezzel a poszt apokaliptikus és urban fantasy zsáner legnyersebb, de mégis legfinomabb krémjévé válva.

A gond mindezzel csak az, hogy minden amit leír a könyv első, körülbelül 20 oldalán, azt már minden a STALKER világát egy kicsit is érdeklő személy elolvashatott valamely erre szakosodott oldalon, legyen az akár a PC Guru, vagy a Gamestar. Persze fontos a friss, egyszeri olvasót is valamilyen szinten bevonni ebbe az élménybe. No de azt már most elárulhatom, hogy ha valaki ez alapján a könyv alapján döntene úgy, hogy neki igen is tetszik a STALKER, akkor bizony inkább a DayZ-re kellene pucolnia a kis répáját, majd meglátjátok miért.

A gondok pedig csak fokozódnak, hiszen nem maradhatott el a már unalomig bevett Lost Alpha hype sem, meg a jó öreg átverés, hogy bizony magyar fejlesztésű játékról van szó (meg a nagy szart, a fejlesztőcsoport feje magyar egyedül) és hogy mekkora élmény ezzel játszani, meg hogy A+ kategóriás játékélmény ingyen… És fagyás, fagyás hátán, törött AI, csaló játék, unalmas játékmenet, borzalmasan vezetett történet, nem létező új karakterek, a történelem valaha volt legrosszabb karakterszinkronja és persze órákon át tartó folyamatos, megszakítás nélküli és iszonyatosan unalmas futás, keresztül a teljesen üres területen, egészen a következő küldetés leadásáig, vagy a játék lefagyásáig.

De ez nem a Lost Alpha kritikája! Abból talán majd egyszer a távoli jövőben egy hosszabb videókritikát fogok készíteni. Mindezt is csak azért írtam le, hogy jól lássátok mennyire is van toppon a szerkesztő úr. Habár munkáját (majdnem) maradéktalanul el is végezte, hiszen végre a szakzsargonnak megfelelő fordítást kaptunk a regény mellé, ami dícséretes és végre örül a gigám, mert kevesebb vért kell majd felköhögnie… Már ami még megmaradt.

A könyv harmadát kitevő szerkesztői hozzájárulás:

No igen, végiglapozva a könyvön és felmérve a tartalmi arányokat… Hát legyen elég annyi, hogy én még előrendelési akcióval (teljes árat fizet a faszom ezért a szarért!) együtt sem vagyok megelégedve a pénzért kapott tartalomért. Nem azért mert a regény szar, az már egy teljesen más kérdés. De én azért a pénzért elvártam, hogy bizony meg is kapjam érte a várt szart, de helyette mit kaptam?

A könyv durván 300 oldal, aminek majd a harmadát Sándor Gábor előszava, illetve a regény végi jegyzetanyag teszi ki, tehát az elköltött közel 3.000 forintból 1.000 forintot egy amatőr PC Guru cikkre, illetve egy a stalkerwiki-hez képest tizedannyi információt sem tartalmazó jegyzetre költöttem el. Megjegyzem utóbbi sem mindig száz százalékig pontos és persze ha már felhoztam a stalkerwiki-t, akkor még beleütnék még egy szöget a koporsóba: Nem tartalmaz képanyagot sem.

Internet vs könyv 1:0

De hé, “Always look on the bright side of life”! Így legalább Vasziljev története “csak” 200 oldal!

200 oldal… Több szálon futó történet, ami sok karaktert és eseményt mozgat… Felmerül a kérdés, hogy egy Trónok Harca évadra elegendő karakteranyaggal rendelkező könyv szereplőgárdáját 200 oldal alatt mennyire lehet jól kibontani… Még bele se kezdtem a történetbe, már félek!

Ki itt belépsz, fagyjon el a menyéted:

Felnyitom a koponyámat, kitapintom az agyvelő alsó tájékait, majd egyben kitépem a koponyaűr teljes tartalmát és csak úgy az asztalra teszem, egy ideig úgysem lesz rá szükségem.

Vasziljev regénye… Nem, regénynek nevezni sértés lenne… Erre találták fel az univerzális pótlószót, vagyis pontosítva: Izé.

Szóval ez az izé, hát nem kell róla ódágat zengenem a könnyebb érthetőség okán: Borzalmas.

Nem, ez nem az a szintű borzalom, amikor Pista bácsi és Józsi néni bemennek a moziba megnézni a Star Wars VII-et, aztán kinek tetszik és kinek nem. Nem, ez az amikor Józsi bácsi és Pista néni bemennek a moziba megnézni a Szürke ötven módszerrel adjuk el több zsozsóért árnyalatát, aztán itt nincs kérdés, hogy emberfüggő: tetszik e vagy sem. Nem, itt ez már a közízlés határait súroló és a sztalkerek szubkultúráját fenyegető piszkos bomba, aminek már maga a létezése, nemhogy esetleges tisztele is maga a bűn!

De hát már mindenki ég a vágytól és ide érzem a perzselő lángokat, hogy bizony itt és most oltásra van szükség, tehát ne is várassuk meg a tisztelt publikumot, kezdjük rögtön azzal, amivel illik.

Mint minden jó történet, ez is anyáddal kezdődik…

Fél évvel járunk a Halálos Zóna eseményei után. Pszich szőrén-szálán eltűnt a Duplikátorral együtt. Kex és Buci száműzetésbe került távol a Zónától. Pokatyilov és Taranyenko még mindig pitiáner párharcukat vívják, miközben a közéjük került I… Ivá… No tessék, hát ez a beépített gát, amit nem lehet áttörni… Szóval Szivercev két úr szolgálatába keveredett és ez a dolog valahogy úgy csapódik le rajta, hogy bizony szünetmentes tápként végzi a Jantar kutatóállomáson a Zóna mélyén, ahol aztán tényleg nincs lehetősége sem egy pofa sörre, sem egy normális fürdőre… Kérlek szépen drága Szivercev, ezen már minden felsőoktatásban valaha is megfordult ember átesett és úgy hívják, hogy vizsgaidőszak!

Egyik nap aztán drága Szivercevünk úgy gondolja hogy megnyugtatja egy kicsit az idegeit és egy társával a Bár felé veszi a bakancsát, hogy ott megöblögesse egy kicsit a torkát. Útközben rejtélyes kezdet, egy féregfertőzött kobakú pszeudokutya csahol az útjukba, fejében tekergőző fehér szmötyivel, ami valamilyen rejtélyes oknál fogva csak addig kelti fel a tudósok érdeklődését, amíg lefényképezik. Eztán tovább és tovább, irány a Bár.

Közeleg…

Vasziljev leírása szerint egyáltalán nem kapunk betekintést a Bárról, de hát képzett sztalker öreg sztalker, a Bárban pedig vakon is eltalál egyik helyről a másikra…

A vihar…

Mint kiderül, a Bár a Zóna legnagyobb állandó települése és bizony sok dolog egyedül itt található meg a Zóna területén belül, mint például tisztességes lakás, vagy biztonságos menedék. Egyetlen hátránya, hogy piszok drága…

A szél! Halljátok? A vihar közeleg! Itt van már! Lüktet az ég, tombol az orkán, zuhog a zápor… A fák… A fák tövestül tűnnek el a levegőben…

No igen, ebbe beleköthetnék, de hát minek? Gondolom nem lehet olcsó, ha már nincs versenytárs. Igaz, Vasziljev még abba is belekontárkodik, hogy a 100 RAD bárban az italválaszték eléggé gyér és ami még rosszabb, hogy még drága is…

Itt van már! Érzitek? Most fog kitörni. Előtör az ősi bestia a vihar szeméből… A harag! Tombol a harag!

Meg a jó édes… No oké, nyugalom… Szóval vannak itt még dolgok, többek között, hogy a Bár még a Zóna legnagyobb banditatanyája is egybe… banditatanya? A Bár? A BÁR!?

RELEASE THE BEAST!

VASZILJEV, A JÓ KURVA ANYÁDAT! Hogy van pofád ahhoz, hogy így megalázd a Zóna legikonikusabb helyeinek egyikét? Kapát-kaszát ragadj sztalker! Dühöd ne nyeld, hanem köpjed. Üssed-rúgjad-vágjad és öljed a dögöt, mert ez aztán már tényleg nem járja. Mégis ki volt az a barom, aki ezt a GSC szerkesztői közül az írógéphez engedte? Oké, még száz oldalt sem tudtam le, de már fognám a mordályt és ütném a lukakat sorban Vlagyimir hulláján, mert ennél nagyobb sertést még nem pipáltam és szerintem ebben itt most nincs ellentmondás, még ha valakinek esetleg még tetszett is ez a szörnyűség. Mert a Bár egy szent dolog, a legszentebb helyek egyike a Zónában és a meggyalázása annyit jelent, mintha valaki egyenesen rászarna a Kába kőre, vagy fejjel lefelé lógva verné a faszát Betlehemben karácsony este. Vasziljev, most első helyre kerültél a halállistámon. Gratulálok, leelőzted Jar Jar kibaszott Binks-et és Simun Vrocseket.


Még hogy banditatanya… Anyád lelakott pinája a banditatanya.

Folyjon csak tovább a történelem:

Hát jó, száz oldalt sem tudtam le, de ez a könyv már sértés a sztalkerek legszentebb szentségére és egyben azt hiszem, hogy heveny skizofréniát is előidézett… Bár lehet, hogy a pszichológus is csak a képzeletem szüleménye, szóval akkor a jelek szerint még nincs baj.

De hogy ne csak húzzam tovább a szót… Időközben a másik szálon Pokatyilov és Taranyenkó is mozgatják a szálakat. Pokatyilov, a volt sztalker és maffiavezér is igyekszik érvényesíteni az érdekeit a Zónában, miután Taranyenkó olyan csúnyán elbánt vele a legutóbbi alkalommal. Ez alatt érthetjük azt, hogy néha ha kedve szottyan beugrik a Zónába körbenézni és fejeket mosni, illetve visszaúton autóbalesetet szenvedni.

De ezek nem is fontosak, mert bár maga az autóbaleset és annak hatásai is vagy 20 oldalt vesznek el a regény tartalmából, később ennek jól átgondolatlanul nem lesz semmi következménye, tehát a leírása nem mondom hogy fölösleges, mert azt már kitalálhattátok magatok is.

A másik megemlítendő dolog Pokatyilov áskálódása és a háttérhatalmi táncikálás Taranyenkó ellen, aminek a részeként Szivercevet is újra az ujja köré csavarja, mert bár a fickónak semmi személyisége sincsen, azért mégis fontos szerepet tölt be valamiért a regényben. Fölösleges lenne mondanom, hogy a két úr közötti szolgálódásnak semmi nyomát nem lehet látni, Szivercev sosem kerül olyan válsághelyzetbe, ahol aggódnunk kellene érte, ugyanis állandóan megússza valahogy a dolgot, mielőtt a cselekmény komolyabbra, vagyis esetleg izgalmasabbra és szórakoztatóbbra fordulna.

Időközben Pszich újra felbukkan a Bárban, ahol Szivercev és a váratlanul megjelenő Taranyenkó is éppen a pihenőidejét tölti. Ennek keretein belül Pszich elmondja, hogy kész lenne a rejtélyes Dupliktátort, a szervetlen dolgok megduplázására képes szerkezetet Taranyenkó professzornak átadni, amennyiben az kezeskedik róla, hogy nem használják fel gonosz célokra.

No igen, a címben szereplő Duplikátor, ami egy szabványszéf és pár relikvia felhasználásával képes a dolgok megduplázására, fontos szerepet tölt be a nagy hajszában, ugyanis Pszich felbukkanását követően hamarosan Pokatyilov és újonnan a Zónán kívüli erőkkel alakított szövetsége is csatlakozik a nagy játszmához, amit már a Zónában ülő titokzatos mutáns fenevad sem nézhet ölbe tett kézzel és kezdetét is venné a nagy összecsapás, ahol…

Ahol Pszich és a nagy bánatára mellé kényszerített Szivercev sétálnak. Aztán Pokatyilov is beküld egy kommandóra való maffiózót egy sztalker vezetésével és ők is csak sétálnak. Aztán megint Pszich szála, ahol továbbra is csak sétálnak, majd leülnek pihenni. Erre rá a maffiózók is sétálnak egy kicsit, majd leülnek pihenni és… És mi a fasz? Most komolyan, ezt én is meg tudnám úgy írni, hogy csak sétál mindenki, miközben a nagy küzdelem nem történik meg, mert a kaland végére mindenki elfárad a csámborgásban!

Jaj bocsánat, a nagy maffiózók akik életükben még mélyen a Zónában nem jártak és egy tapasztaltabb sztalker összefutnak egy pszeudoóriással az útjuk közben. Természetesen a BADASS kommandót nem kell félteni, mert bár lehet hogy a Görögnek nevezett sztalker korábban látott már kisóriást és éppen felvenné a nyúlcipőt, azért mégiscsak a még mutánst nem látott maffiózók fogják magukat és hidegvérrel harcképtelenné teszik a dögöt, majd még le is állnak menőzni…

Én itt már nem is teszek fel kérdéseket és nem is firtatom a dolgot, hiszen értelmetlen dolgokra rákérdezni éppen ugyanolyan értelmetlen, mint Migration Aid-es picsákkal vitatkozni… De azért most tényleg. Komolyan higyjem el én, a magyar sztalkerek állítólagos mestere, hogy életükben Zónát alig látott bűnözők tökéletes hidegvérrel fogadnak egy olyan ólomfaló dögöt, mint a kisóriás? Hát a faszom most aztán megállt, az eszem meg készül követni a példáját…


Na, mi van még itt?

Aztán elérik az Agropromot, ahol tábort is ütnek. Ugyanerre jár korábban Pszich és Szivercev is, akik egy felújított bunkerben találnak menedéket a Taranyenkóval beígért találkozóig és hat napig csak ülnek oszt néznek, mint macska a serpenyőből a kínai szakácsra.

A maffiózó vonalon egy kronoanomálival történik balhé… Egy mivel? Kronoanomália? Várjatok, ez még nekem is új… Asszongya egy hely, ahol lelassul az idő, míg körülötte felgyorsul… Oké, ez még mindig új, mert nyugodtan elmondhatom, hogy ennek semmi nyoma nem volt nem hogy a játékokban, de még az eredeti könyvben és a filmben sem. És most nem arra kell gondolni, hogy: “Persze. Qtya, eddig az volt a bajod, hogy semmi érdemlegeset nem ad hozzá a STALKER világához, aztán amikor hozzáad, akkor hőbörögsz.”

Kérem szépen, tegyük fel a nagy kérdést, hogy mégis mennyi időbe telik kitalálni egy helyet, ahol az idő eltorzul és lassabban telik, mint máshol? Öt perc egy üveg vodka mellett? Ráadásul semmi értelme sincs, hiszen annyi az egész, hogy az egyik maffiózó elmegy szarni a bokorba, aztán csak estére ér vissza és többé éppen annyi utalás van rá, hogy szopatják szegény csávót, hogy kellett neki egy álló napig a bokorban gugolva szarnia.

Marha jó… Ebben a regényben mindenkivel történik valami hülyeség, de senki sem tud belehalni semmibe… Hé, Zóna! Beteg vagy, hogy ennyire könnyelmű lettél? Annó a Keselyű megcsúszott az árokparton és a lidérckocsonya térdig grafittá változtatta a lábát. Kirill pedig elszakította az ezüstös pókhálót és pár órára rá szívrohamban meghalt. Annyi mindent elvettél eddig az emberektől és csak a kitartóbbakat jutalmaztad meg, most pedig csak úgy tréfálkozol, mint egy szenilis öregember…

Vasziljev és a magányos Stalkerwiki:

Közben a történet sodratában Pszich és Szivercev szedve-vedlett párosa is haladgat a maga módján. A Bárból való távozásukat követően homályos tudományos expozíciót kaphatunk a Duplikátor működéséről, illetve megismerkedhetünk a Zóna faunájának víz alatti élővilágával, ami nagyjából annyit tesz ki, hogy Szivercev egy folyón átkelve pár felszín alól kimeredező vészjósló hátúszótól napokon át tartó folytatólagos traumát él át, amit néha-néha megszakít egy-egy beszélgetés, vagy gyerekfogkrémmel való tisztálkodás.

No igen… A víz alatti fauna. Ehhez már nem is fűzök hozzá semmit, mert a regényben is nagyjából annyi súlyt fektetnek bele, mint én ezen sorok megírása során.

Agropromba érve Pszich egy nem túlságosan modern, de azért felszerelt bunkert mutat be főhősünknek, ahol aztán nyugodtan le is táboroznak és eldöntik, hogy ott várják be a hat nappal később esedékes Taranyenkót és csapatát, hogy aztán az általuk kiutalandó speciális védőruhával majd Pszich bejuthasson a Duplikátort őrző anomália mögé, kihozza és átadhassa azt a tudósoknak. A dolgok egészen rendben is mennek, Pszich történeteket mesél a Zónáról és hogy a bunkert a halott Zulu hagyta rá…

ÁLLJ!

Baj van… Bújjatok el!

A Zulu. A Zulu meghalt? MEGHALT?

Annak aki még nem bújt el: Én szóltam!

Vasziljev, az anyád baszogatása helyett nem lett volna alkalmad arra, hogy esetleg beleolvass a stalkerwiki bármelyik cikkébe is a karaktereket illetően?

Expozíció: A Zulu egy ex-szolgálatos sztalker, aki a frakciója korrupt ügyeit látva dobbantott a csapatától és a Janov vasútállomás melletti toronyban rendezkedett be. A Call of Pripyat eseményei során Degtyarev őrnagy képében kereshetjük fel, amikor egy Pripyat-ba tartó expedíció szervezésével bízzuk meg. Az út során a nehézgéppuskás támogatásunkat jelenti, majd amikor elérjük a halott várost és kiderülnek dolgok az expedíció valódi okát illetően: A Zulu felmondja a szerződését és inkább a maga módján próbál szerencsét.

Ha a játékos ezt követően nem tartja annyira fontosnak a halott város felfedezését és csak a küldetéseket akarja gyorsan befejezni, akkor nem is találhatja meg az Iskolában csapdába esett Zulut, akit éppen egy hordára való snork probál meg felfalni. Amennyiben segítünk neki, akkor szívesen hajlandó logikusabban átgondolni a helyzetét és visszatérni velünk a biztonságos övezetbe, illetve a segítségünkért cserébe még a játék leghaszontalanabb fegyvereinek egyikével is megjutalmaz bennünket.

Nos a problémám itt kezdődik!

A Call of Pripyat eseményei során a Zulu meghalhat az expedíció során, illetve elpatkolhat Pripyat-ban is, ha a játékos nem elég körültekintő és nem figyel oda a karakterre. Viszont azt nyugodtan elmondhatom, hogy a CoP által behozott befejezések között Zulu szerepelhet úgy is, hogy életben marad és visszatér a Szolgálathoz!

És itt a probléma: Vasziljev önnön tudatlanságából kifolyólag tényként kezeli az egyik lehetséges befejezést, valószínűleg amiatt, mert ha egyszer-kétszer végig is vitte a játékot, akkor nem találta meg a lehetőséget a Zulu megmentésére, így úgy vette a lapot, hogy a karakternek mindenképpen meg kell halnia és még egy ehhez tartozó stalkerwiki cikket is lusta volt elolvasni…

Hát, gratulálok. Ennyit a könyv háttérmunkálatairól!

De ez még semmi, gyerekek! Az igazi szarvonat még csak most gördült be az állomásra, és ha azt hiszitek hogy ezzel már mindent kiveséztünk, akkor nyugodtan el is mondhatom, hogy még legalább tíz ilyen vonat várakozik a síneken és még az elsőt sem pakolták ki!

Szóval csak tessék-lássék és élvezzétek Pszich kemény tudományos előadását azt illetően, hogy mégis hogyan nem hathatnak rá a Zónában tapasztalt természetes és természetellenes veszélyek!

Hölgyeim és jobbára uraim, hegyezzék csak szemüket, mert amiről most lerántani készülöm a leplet, az bizony egy olyan méretes bullshit formát fog ölteni a szemük előtt, mint amilyet még a Soul Eater NOT! sem tett meg!

Felkészültek?

NEM!

Helyes!

Tudni(nem)illik, Pszich úgy magyarázza a rejtélyes képességét, hogy ő bizony nem az a Pszich, akit az Afgán háború után a pripyati kórházban kezeltek, hanem annak egy mutáns klónja. Ezt a mutáns klónt pedig nem mások, mint a C-Tudat (a könyvben hülye fordítás miatt O-Tudat néven szerepel) tudósai készítették el és olyan különleges képességgel látták el, hogy kettős kromoszómaszámmal rendelkezik és a sugárzás során nem az sérül amelyiket használja, hanem a tartalék.

No igen, amikor egy orvosilag képzettebb ismerősőmnek elmeséltem sírva fordult ki a székből a röhögéstől, aztán amikor lecsillapodott egy kicsit, akkor nyugodtan javasolt pár vastag szakkönyvet, hogy ha véletlenül találkoznék Vasziljevvel, akkor mindenképpen azokkal kúrjam pofán és ne a vékonyabb újrakiadásokkal.

Azonban ez most ne érdekeljen minket, hiszen én magam a halott világ krónikása vagyok és nem bukott orvostanhallgató. A történetben mindinkább az okoz nekem szem és arcrángást, hogy Vasziljev mégis hogyan gondolja, hogy a C-Tudat képes volt Pszich lemásolására, ha a Csernobil-i szovjet kutatóprogramok csak jóval a katasztrófa után vették kezdetüket, sőt, a C-Tudat maga csak a Szovjetunió bukása után alakult meg a helyben maradt fanatikusabb tudósokból…

Jó, értem. Ahhoz képest, hogy az agyam még a radiátoron szárad a mosás után még elég sok kérdést fel tudok tenni. Ahhoz hogy értsem is az események mögötti logikát, Vasziljev szintjére kell ereszkednem.


Qtya ezt követően pár napot töltött el a Breaking Bad tanulmányozásával, hogy tiszta metanfetamint tudjon előállítani és kristályozással szintre hozhassa a tudatát, viszont miután a kettes kémiai tanulmányai nem voltak elegendőek az eljárás megjegyzéséhez, így inkább fogta magát és pár liter L.Mole vodka társaságában leült az Index és a 444 fórumait böngészni.

Oké, legutóbb ilyen szarul a Mirai Nikki végignézése után éreztem magam. Annyi most a különbség, hogy nem sírok és nem egy fenyőfáról próbálnak meg leszedni a mátészalkai tűzoltók.

No, hol is tartottam?

Micimackó a disznótorban:

Hová megyünk Malackával?

Ezzel a nyitánnyal tudnám a leginkább kifejezni, hogy milyen debil érzés kerülget ennek a dolognak a kifejtése során, ugyanis amit most expozícionálni készülök, az elég bonyolult lenne sztalkert nem értő emberek számára, viszont elég nagy hiba ez is a könyvben, szóval mindenképpen benne kell lennie…

“Nos akkor kezdjünk hozzá és a végére csak összejön valami.”

Ezt mondta apám húsz évvel és kilenc hónappal ezelőtt.

Szóval Pszich még koránt sem unta meg a brit tudósokat megszégyenítő tudományos felfedezéseit megosztogatni, hiszen újabb lendületű áltudományos bullshit-jéhez már az előző regényben valamiért egyáltalán nem használt relikviák megerőszakolására is szüksége volt.

Ezen esemény tudniegyáltalánnemillik pedig az volt, amikor a Duplikátor jelentette széfet a Zóna egyik feléről annak másik túlfelére el kellett jutattnia és bizony pár száz kiló esetén ez nem tűnik megvalósíthatónak. Vasziljev itt úgy gondolta, hogy a célra valószínűleg a teherbírást növelő gravitációs relikviákkal próbálkozik meg, mégpedig úgy, hogy azokkal kúrja tele a páncélszekrényt, ami aztán a levegőnél is könnyebbé válik és így madzagon húzhatta maga után a levegőben, akár egy lufit…

No igen, impozáns és egész vicces látvány is lehet, már-már sztalkeres a lufiként cipelt több száz kilós széf, azonban itt és most le kell szögezzem, hogy még a fordítást és a jegyzetanyagot készítő Sándor Gábor is egyetért velem abban, hogy ez egy hatalmas nagy BAROMSÁG!

Kezdjük rögtön azzal, hogy Vasziljev rosszul értelmezte (minő meglepő, már megint?) a teherbírást növelő relikviák használatát. Ugye az Ő kedves kis fejében ezt úgy képzelte el, hogy az éjcsillag, a gravi és az aranyhal ANTIGRAVITÁCIÓS erőteret képez maga körül, aminek köszönhetően a széf súlyát antisúlyba képesek fordítani és ezáltal a széf lebeg.

Nos nem kell elmondjam, de fizikában jártasabb emberek most valószínűleg kifordultak a székből a röhögéstől. Az antigravitáció ugyanis úgy ahogy van, egy még a science fiction hőskorából származó irdatlan nagy áltudományos baromság. Ugyanis ilyen dolog ebben a formában nem létezik.

De most akkor megpróbálom elmagyarázni.

A gravitáció egy bizonyos mértékkel leírható hatás, de az ellenhatása nem az antigravitáció.

Ez olyan, mintha a fénynek az antifény lenne a fordítottja. Nem, a sötétség nem az antifény. A sötétség azt jelenti, hogy nincs fény, tehát az antigravitáció helyes megfelelője a súlytalanság lenne, csakhogy az azt jelenti, hogy nincs gravitáció. Tehát nem a gravitáció ellentéte, hanem annak hiánya.

Tehát az antigravitációs hatás egy irdatlan nagy parasztvakítás, ami még Sándor Gábor szemét is szúrta, így a jegyzetek között ki is javította, hogy adott relikviák nem idéznek elő semmi ilyesfélét, hanem a használójukat teszik bizonyos mértékig erősebbé.

Kiegészítés: Az antigravitáció egy létező jelenség, azonban korántsem abban a formában, ahogyan Vasziljev, vagy a már említett ócska sci-fi mozik és sorozatok felhasználták.

Így máris borul az egész koncepció, de oké… A kritika előtt elég emberrel volt alkalmam a sztalkerek oldalakon tanácskozni erről és egyértelműen a pofámba kaptam a következő “érvet”: Ez sci-fi, itt nem számít hogy tudományosan mennyire fantasztikus.

Rendben, ha így akarunk játszani. Akkor közelítsük meg a már lerakott szemszögből, vagyis a játékok alapján. Vegyük csak sorra a felhasznált relikviákat:

Éjcsillag, gravi és aranyhal. Ezek legjobb esetben is 3:2:1 arányban lelhetőek fel a Zónában, tehát ezzel a mértékkel kell számolni. A széf súlya legyen egy olyan száz-százötven kilogramm, azért mégis csak egy kiöregedett szocreál darabról van szó.

A relikviák hatásának mérésére a legfrisebb játékot, vagyis a Call of Pripyat-ot vegyük alapul, ami szerint:

Éjcsillag: +4 kilogramm

Gravi: +8 kilogramm

Aranyal: +12 kilogramm

Tehát vegyük egy jó esetben is száztizenkilec kilós széfet, mert így kerek a mutató.

A lebegés eléréséhez pedig valamivel kevesebb, mint súlytalanra kell csökkenteni a széf súlyát, tehát erre legalább tíz aranyhalra volna szükség. Csakhogy a regényben le volt írva, hogy a mutatványhoz a másik két típust is felhasználta Pszich, tehát akkor vegyük a korábbi aránypárt, miszerint ezek a relikviák 3:2:1 arányban fordulnak elő a Zónában.

Vagyis!

Ehhez a mutatványhoz kereken 9 éjcsillag, 6 gravi és 3 aranyhal lenne szükséges.

Nos egyetlen kérdést tennék csak most fel, amire választ várok:

HOGY A FRANCBA FÉRT BELE?

That’s what she said.


A zakciójelenetek:

Jesszus atya úristen, hát végre elértük azt, hogy ezt is leírhatom! Tehát már majdnem végeztünk!

Köszönöm!

Szóval ami az akciót illeti, abból valamiért a tisztességesnél is sokkalta több van a könyvben. Kezdve az iszonyatosan vérszegény leírással ellátott verekedős jelenetet Agropromban Pszich, Szivercev és Pokatyilov emberei között, folytatva a még ennél is borzalmasabb tűzpárbajokkal, mindezt a végső nagy ütközet nem látásáig folytatva, ami után a MÁV kalauz értetlenkedve nézte, hogy miért van felszakadva a fejem és miért véres a vonat ablaka.

Kérem szépen, a tűzpárbajok izgalmának bemutatására Vasziljev egy olyan új és innovatív módszert alkalmaz, hogy az csuhaj! Megkezdődik a tűzpárbaj, megindul a roham a mutánsok hordái ellen és ekkor az író elkezdi leírni azt, ahogyan a mesterlövész leheveredik a domboldalon. Lő-lő-lő és lő! Majd tárat cserél és újra lő-lő-lő és lő! Aztán felkel, újratölt, pozíciót vált. Lehasal, állít a távcsövön és újra lő-lő-lő és lő! Ezután felkel, elvigyorodik és lesétál a harctérre, ahol már minden mutáns holtan hever és a többiek diatalittasan állnak a főgenya hulláján, miközben pózolnak a kamerának.

Azt hiszitek túlzok? Hogy biztos csak Qtya elméje borult el végleg és ilyen nyomorult minimalimust az underground dadaisták sem mernek meglépni?


Higyjétek el nekem, egy cseppett sem túlzok, ennyiből áll az egyik legnagyobb harcjelenet! Tényleg csak annyi szerepel, hogy a fickó rohan és lő, de még azt se tudjuk hogy mire és hol, csak hogy lő, aztán lefekiszik, aztán tárat cserél és ennyi! Higyjetek nekem, nem én őrültem meg, ott áll fehéren és niggeren a lapra vetve.

De ez még semmi, óh, hogy is úsznánk meg ennyivel?

A regény befejezésénél Pszich és Szivercev elérik az Ingovány mélyét, ahol a Duplikátort elrejtette, de egy időközben megjelent anomália elvágta az utat, így csúcstechnológiás felszerelés nélkül az átjutás lehetetlen.

Eddigre már a cselekmény új fordulatot vesz, Pokatyilov koalíciót szervez Taranyenó megdöntésére és ez sikerül is, ezzel rákényszerítve a tudományos vezetőt arra, hogy a rendelkezésükre bocsássa az anomálián való átjutáshoz szükséges felszerelést.

Pszich és Szivercev el is indulnak az anomália mélyére, ahol mellékesen még egy kimérát is sikerül megszelidíteniük, mert hát ugye Pszich a badass csóka és hol van hozzá képest a többi sztalker! A cselekmény folyik, a Duplikátor ki is kerül az anomáliából, mire a kiérő páros csak egy felégetett és lerombolt pusztaságot talál ott, ahol korábban az őket beküldők vártak. Váratlanul egy helikopter érkezik, ami kimenekíti őket a csatatérről és akkor tudjuk csak meg, hogy a Duplikátorra vágyakozó szörnyeteg minden erejével támadást indított, egy csomó regénybeli karakter és egyéb mellékszereplők meghaltak, de azért happy end, mert megvan a Duplikátor.

Ezen már fölöslegesen rágódom, mert annyira, de annyira nem izgat, hogy az már fájdalmas.

A kiégett sztalker:

Kész!

Emberek, nekem ennyi volt!

Sztalkertársaim, sajnálom hogy így kelljen, de ez egész egyszerűen leütött. Vasziljev ilyetén való borzalmas hozzáállása sokkal jobban felcseszett, mint bármi más, ami felcseszhetett volna. Minden elképzelhető hiba, ami ejteni lehet egy regényben, itt hol kevesebb, hol több alkalommal, de előfordul.

A karakterek egész egyszerűen nem léteznek.

A cselekmény egész egyszerűen egy nagy semmi, tökéletesen kiszámítható.

Az izgalmak, amiket ígér a borító, gyakorlatilag egy kalap szarral sem egyenértékűek.

A játékokhoz való hűsége nem hogy kívánnivalót hagy maga után, de egyenesen meggyalázza a sztalker kultúrát, hogy aztán ráköpjön a megerőszakolt testére és berúgja a sírgödörbe a Call of Duty mellé.

Mindezek ellenére azonban el tudok mondani valamit!

A Duplikátor gyermekei annyira nem lett bődületesen szar, mint a Halálos Zóna!

Micsoda!?

Bár a regény maga egy kalap szar, de Sándor Gábor fordítása rendben van. Látszik hogy foglalkoztak a dologgal és a játékos közönséget is segítségül hívták a fórumokról, ami sokat segített abban, hogy legalább a borostyánozástól, vagy a bürerezéstől ne kapjak agyérgörcsöt az olvasás során.

Mindezen dícséretes javítások mellett örömmel tudom bejelenteni, hogy Vasziljev második könyve már annyiban jobbra sikerült elődjénél, hogy képes vagyok azt értékelni.

Végső értékelés:

Stílus: 1/10

Történet: 1/10

Karakterek: 1/10

Adaptálás: 1/10

Megvalósítás: 2,5/10

Összességében: 1/10

Good hunting, Stalker!


A folytatásban…

“Az igazi sztalkereket nem lehet csak úgy egyszerűen megölni…”