Könyvkritika Qtya koponyájából; Szergej Antonov: Sötét alagutak

Cím: Sötét (v)alagutak

Eredeti cím: Тёмные туннели

Író: Szergej Antonov

Eredeti kiadás: 2010

Magyar kiadás: 2016

Fordította: Gergely Gabriella

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Oldalszám: 304

A kukac-szeánsz:

Eltelt hát ez a nyár is (hűűű… kurva régóta húzom már ezt a kritikát). Lassan vörösbe fordulnak az erek a szemfehérjémben a kialvatlanságtól, miközben a közelgő diószezonra áhítozó éhes cigányok szagát hordozza a szél a falu széléről. A nyári kertrendezés és szemétégetés után a lángnyelvek által meggyötört fákon megmaradt lombkorona lassan barnulni kezd, hulló leveleivel végleg elfedve a jelét annak a két méter széles kráternek, ami egy égetés során véletlenül egy gázolajjal teli kanna felrobbanása okozott.

Számotokra talán furcsa, eseményekben szegény nyári szünidő volt ez, s bár sokak most szemöldöküket vonogathatják eme kijelentésemre, de nekem mindig is az ilyen nyugodt, bulizásoktól mentes nyarak voltak a kedvesek. Kiülve a tornácra egy egész dinnyével és két liter gyümölcslével, értetlenkedve merengve azon, hogy miért ül már lassan két órája a macska ugyanazon az átkozott helyen, meredten bámulva ugyanazt a sóderkupacot, tetején egy törött féltéglával.

Hearts of Iron 4-ezett egész nyáron, csak szólok…

Eme nyárias idilli állapotomat igyekezett nyálkás csápjaival megzavarni valami rettenetesen szörnyűséges és undorító dolog. Egy nevén nem nevezett szörnyűség, mely mindenki elméjébe befészkelte magát és onnan halálunk napjáig kiűzni nem lehet, akármivel is próbálkozunk vele. Időbe tellett hogy hozzászokjak, de sajnos a pszichológus megállapította, hogy a Boku no Pico opening számát sehogyan sem tudja kiűzni az ember a füléből. Olyan ez, mint a szívdobogás. Egy idő után az agy megtanulja kizárni a zavaró hangot, azonban ha az ember elcsendesül és minden idegszálával koncentrál, meghallhatja a rettenetes démon alvilági csörtetését, amint acsarkodó üvöltések közepette megpróbál a felső világra törni minden dühével, hogy tüzet s halált hozzon az emberiségre…

Szóval az új metró könyv…

He?

Nem az új metró könyvről akartál beszélni? Még oda is tetted magad mellé, hogy el ne felejtsd.

Mit tettem magam mellé? Ja, ezt? Mi ez a könyv? Olvastam én ezt?

Máskülönben leültél volna ide kritikát írni belőle?

Rémlik valami, de… Semmi sem rémlik belőle. Talán újra el kéne olvasnom…

Inkább ne tedd.

Dehát semmire sem emlékszem belőle! Hogyan mutassak be egy könyvet, amire nem is emlékszem?

(Mintha nem mutattál volna már be így egy csomó könyvet.)

Tessék?

Újra emlékezned kell a regényre anélkül, hogy újraolvasnád.

Ezek szerint ugyanarra gondolunk.

IGEN! 

SturmGeschütz III-as!

KUKAC-SZEÁNSZ!

Mi?

Igen, kukac-szeánsz! Elő is készítem a kellékeket…

Szóval a kukac-szeánsz. Gondolom senki sem hallott még erről a dologról, lévén ez Qtya amolyan saját találmánya. Az egész azzal kezdődött, hogy a Mob Psycho 100 nézése közben belegondolt abba, hogy mégis milyen módszerekkel lehetne az emberekben lakozó energiát még több energiává alakítani. Ezt később sajnos megrekesztette, hogy már késő éjszaka volt és le kellett feküdnie aludni. Mivel elfelejtette felhúzni az új ágyneműt és a pucér paplan alatt azért mégiscsak egy paraszt dolog aludni, ezért inkább bebugyolálta magát egy bolyhos barna plüssplédbe és úgy feküdt le aludni. Reggel a húga bekapcsolta a tévét, ahol éppen Discovery ID-s tényfeltáró gyilokpornó ment. A bebugyolált Qtya félálomban hallotta a gyilokpornó alatt narráló nő erotikus hanghordozását, ami nyomán a plüsspléd részecskéi reakcióba léptek a tévéből áramló faszság-ionokkal, aminek hatására a Qtya testén belül feszülő energia hirtelen elkezdett osztódni és még több energiává szétválni. Az energia azonban nem kifelé áramlott a környezet felé, hanem a kisebb ellenállást mutató emberi agy felé, aminek hatására egy delíriumos sokk érte Qtya agyát, aki ettől rángatózni kezdett, habzott a szája és teli torokból ordibálta, hogy: „A kertész tette! A kertész a gyilkos!”

A roham elmúlta után Qtya ráébredt arra, hogy emlékszik a szülei házassági évfordulójának napjára és legalább öt olyan közeli/távoli rokon nevére, akiket ha évente egy alkalommal látott átlagosan életében. Ekkor jött rá arra, hogy az általa kukac-szeánsznak elnevezett dolog töltött részecskéket juttatott az agyába, amitől abban felszabadultak az addig elzárt emlékek és onnantól fogva emlékezett a gyulai Markos Csaba nevére, akit azóta is egy alkalommal látott és akkor sem váltott vele egy szót sem.

Oké, én kész vagyok. Kezdem.

Ne feledjük el a kukac-szeánsz biztonsági előírásait sem. Reggel csináljuk, mert akkor van a legnagyobb esély arra, hogy ha valaki az utcán meghallja az ordítozást: leszarja azt, mivel kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy a szomszéd hülyegyerek kiabálását hallgassa. Illetve mindig legyen egy elég közeli ismerős a környezetünkben aki a sokkhatás befejeződését követően egy „Neked meg mi a fasz bajod van!?” felkiáltás és egy pofon kíséretében próbál meg magunkhoz téríteni és nem egy irgalmas szamaritánus, aki hívja a mentőket és aztán kezdődhet a komoly jogi huzavona a fehérgyarmati kórházban.

Jaj… jaaaj…

Kezdődik…

Te jó ég… Anarchisták kondiznak… A komcsi az áruló és az anyuka a gyerekével… az anyuka a gyerekével és a giliszták… a giliszták megették a kutyát!!! Sugárzásálló szuperkatonák és… és egy őrült tudós, akit elüt a gőzmozdony… Szőrös izék az alagútban… szőrös röhögő izék… és sátánisták. Meg egy átlátszó bőrű telepata… A megszülető új világrendben a spirituális vezető egy zseblámpás csöves, aki az alagutakat rója… És a levágott fül… Miért nem érdekel senkit a levágott fül!? MIÉRT!?!?!?

Qtya sokkos állapotban tépi le magáról a plüssplédet. A barna foszlányok csak úgy szállnak a szobában, miközben az unott tekintettel az ágyon ülő kritikus csak bámul maga elé, mintha lenne ott bárki, akinek a következő szavakat suttoghatja: Hölgyeim és jobbára uraim, Sötét alagutak.

Ahogy az lenni szokott, a borítós mustra ráférne egy kis mustra:

Ezzel a hosszú bevezetővel talán pótolhattam az elmúlt hónapok csak úgy félig összehajigált kritikáit és fércköveit. Visszaolvasva az előzőleg kiadott kritikákat kellett rájöjjek arra, hogy én aztán sokkal többre is képes vagyok egy a kezem közé kapott megfelelő alapanyaggal, így hát ezen képességem továbbfejlesztésére mégis mi más lehetne alkalmasabb, mint a magyarul megjelenő Metró Univerzum új könyve, a Sötét alagutak Szergej Antonov tollából. Ugyanis így előljáróban két dolog mondható el erről a könyvről. Először is borzalmasan unalmas és vontatott, de már annyira hogy arra nehezen találok szavakat. Miközben a kritika tervezetét próbáltam meg fejben összerakni jöttem rá, hogy alig emlékszem belőle valamire, mivel a már említett unalmassága folytán csak szenvedve voltam képes elolvasni belőle egynél több fejezetet egyszerre, így nem csak a bedolgozása volt gyötrelmesen hosszadalmas munka, de közben még azt is alig bírtam megállni, hogy ne kapjak rögtön az ezzel egy csomagban megvett Warhammer könyvek valamelyike után, hogy Khorne koponyáit köpködném addig, amíg fényesre nem csiszolom őket a Véristen dicsőségére. Ennek a lassúságnak folytán pedig sikerült úgy elhúznom az egészet, hogy mire elolvastam az utolsó fejezetet, gyakorlatilag semmire sem emlékeztem abból, hogy hogyan is kezdődött az egész regény így most komolyan, nem viccelek, vissza kellett néznem hogy mégis miről kell írnom ezt az átkozott kritikát és rá kellett jöjjek, hogy ebből a könyvből majdhogynem lehetetlen teljes értékű kritikát írni. A másik és még fontosabb dolog pedig a magyar borító, ami… Szóval igen, ami úgy néz ki, ahogyan kinézhet, mégpedig… igen… szóval… Egy pillanatot kérek…

És kiment a szomszéd szobába röhögni! Ezt nem hiszem el, tényleg megcsinálta! Ott ül a szomszéd szobában és röhög. De most komolyan, annyira csak nem lehet röhejes a magyar borító… Nézzük csak…

Igen, szóval ez kinéz úgy ahogy… De hát ami a borítót illeti azért ahogy kinéz az… igen… Egy pillanatot kérnék…

És erre a Második is kiment röhögni… Igen, üdv! Én vagyok a Harmadik, üdvözletem. Arra az esetre vagyok itt, ha az Első és a Második valami miatt nem tudná folytatni a munkát és… Őszintén, én csak egy helyettes vagyok és nem is igazán értek ehhez a munkához. Szóval… Szép időnk van, nemdebár?

Oké-oké! Ez már nagyon kellett. Esküszöm, amikor először megláttam ezt a borítót, majdnem egy fél órán keresztül sírva röhögtem mindenen, amit megláttam, vagy amit megláttam.

Megjelent egy óriási pók a falon? Qtya röhög.

Valaki megosztotta egy holokausztot túlélt rokona történetét? Qtya röhög.

Valaki bekiabál az utcáról, hogy: „Ne röhögj már te buzi!”? Qtya röhög.

Az egész kép egyszerűen olyan nevetséges. A pózerkedően szálkás szláv felsőtest az előtérben, mögötte fókuszban az NKVD tiszttel akinek az arca egyszerre tükrözi egy álmos FIDESZ képviselő teljes világfájdalmát, egy szorulás közben befutott hasmenés kellemetlen kettősségérzetét, illetve az Univerzumban lakozó sötét erők hatalmának teljes kiteljesedését egyetlen olyan hülyére rajzolt csodán, mint Nyikita elvtárs dagadt nyaka. Mögötte a leginkább anyai nagyanyám nővérének átlagos arckifejezésével operáló Korbut professzorral.

De most komolyan, még a haját is ugyanúgy hordja mint az öreglány. Ha legközelebb lemegyek hozzá meg kell kérdeznem tőle, hogy nem vállalt e szakmát aktmodellként.

Szóval a könyvkritika…

Szóval röviden leírva: Ez a borító túltett mindenen, amit eddig elvárhattam a magyar borítóktól. Ezúttal ugyanis egy regénybeli jelenetet próbáltak meg a könyv borításaként értékesíteni. Egyébként ezt a megközelítést tudom támogatni. Sokkal inkább mint azt a tendenciát, hogy rábaszunk egy háttal álló embert kezében fegyverrel és egy nagy szörnyet a háttérbe ami 99%-os eséllyel a következő öt percben vagy széttépi a szerencsétlen főhőst, vagy jelentkezik a RetroShock-ba, mint a teremtő elme meggyötört szüleménye, aki már csak pihenésre vágyik.

Viszont a regénybeli cselekmény kiborítózása… (Új ige, hamarosan levédetve.) Igazából a legnagyobb tragédia ami itt az egészet elcseszte az a kontár művész, aki ezt a vackot jónak gondolta és nem valami mást próbált meg kiemelni a könyvből. Ugyanis sok jelenet volt az egész regényben, amik bár olvasatra unalmasak voltak, viszont borítóképnek lerajzolva ezerszer jobban néztek volna ki, mint… Ez…

De hagyjuk is hátra a süllyedő hajót és lépjünk tovább a másik süllyedő hajóra, mert van itt még pár dolog, ami miatt megérné újra bevezetni az áramot.

Következzen a hátsó borító!

Anatolij Tomszkij, a fiatal anarchista harcos hisz benne: bármilyen borzalmasnak és kilátástalannak tűnik az élet a Metróban a Kataklizma után, nem szabad lemondani róla, hogy igazságos társadalmat építsenek fel benne.”

Bazd, Qtya! Mi van abban a szobában, hogy mindig oda kell menned röhögni?

És persze arról sem, hogy szembeszálljanak a gonosz erőkkel. Most például egy gyanús alak érkezett, aki azt meséli, hogy a Vörös Vonalon az ember genetikai módosításával kísérleteznek. Nem is sikertelenül. Létrehozzák az übermenscht, amelynek nem árt a sugárzás, amely nem érez fájdalmat, amely gondolkodás nélkül teljesíti a parancsokat – és e szuperharcosok segítségével a vörösök könnyűszerrel leigáznák az egész Metrót.”

És itt csak halmozódnak a problémák. Kezdve azzal, hogy az übermensch elsősorban erkölcsi és nem fizikai tulajdonságaiban áll az átlagember felett, ami miatt elég nagy baromság ezzel a szóval illetni olyan szuperkatonákat, akik vakon engedelmeskednek minden utasításnak, amit a teremtőjük ad. Itt persze felhozhatnám, hogy kevésbé művelt metrólakók adták nekik ezt a nevet, viszont kedves Szergej barátunk olyan elánnal ecseteli az anarchisták, köztük a főhős ideológiai műveltségét, hogy ezt a feltételezést el is felejthetjük. Már itt ül egy baki az út szélén és még mennyi mérföldet kell megtennünk a kihalt úton csak azért, hogy elérjük a következő állomást. Mellesleg mi ez a baromság, hogy HÚSZ ÉVVEL az apokalipszis után állítanak elő ilyen szuperkatonákat? Ráadásul nem is egy egész állami tudósapparátus, hanem egy nyomáskamrával, pár rézgyűrűvel és egy mikrohullámú sütővel felszerelt tudós-szopadék, akinek épelméjűsége nemhogy erősen megkérdőjelezhető, de már-már SŐT! Ez olyan, mint amikor a Szovjetúnió idején Vlagyimir Viktorov megfejtette, hogy a mikrohullámú sütő valójában egy titkos NASA teleport kiszivárogtatása, csak annak működési elve hibás, mivel a kísérlet során a sütőbe tett macskák egytől-egyig felrobbantak (nem tudta, hogy előtte egy villával meg kell szurkálni).

Tomszkij egy csapat élén elindul… és még nem tudja, hogy nemcsak a vörösökkel kell megküzdenie, hanem egy őrült professzorral meg a Metró különféle mutáns és mitikus lényeivel is: óriásférgekkel, Anyukával, a Vaddal, a Vonalbejáróval… „

Én ütöm a fejem ebbe a rohadt asztalba, de sajnos ilyen az, amikor két kiegyenlített erő találkozik. A koponyám a szar könyvek óta edződött a sok asztalveréstől, míg az asztal maga már olyan vén és sokat látott jószág, hogy ennyi neki meg sem köttyen. Ilyen az, amikor a könyv hátsó borítója MEGINT ELŐRE LELÖVI AZ EGÉSZ KURVA TÖRTÉNETET! Mert más nagyon nem is történik benne és most legyen őszinte az-a nyolc olvasó (Silver, Petya, Dömi, Kristóf, Iván, Szenka, Martin és Jövő-Qtya). Komolyan el is várunk több történetet egy ilyen könyvtől? Hiszen mindent amit el lehetett rontani el is rontottak a kiadás körül, csak éppen a fordítást végző Gergely Gabriella munkája van rendben… Habár néhol ott is találni furcsaságokat, lévén a könyv kiadása előtt a borítón szereplő idézet, az Anyukának igaza volt: A Vad létezik…” Több változatban is fellelhető volt a különböző ajánlókban. Néhol az anyukát fordították mamának, máshol a vadat szörnynek, amit igazán nem tudok hova tenni. Talán utólag gyorsan belejavítottak és a már kiadott promóanyagot utólag nem módosították, nem tudom.

Amit viszont tudok az az, hogy már az ötödik oldalnál tartok és sehol sem tart magának a cselekménynek a kritikája, szóval itt húzzuk is meg azt a mágikus határvonalat és kezdjünk hát bele a történet elemzésébe, ami…

És elaludt… Hát ez nem igaz, csak belegondolt a könyv történetébe és ela…

Iiigen… Nos, sajnos a Második is beleesett abba a gödörbe, hogy véletlenül belegondolt a Sötét alagutak történetébe. Az unalom veszélye miatt sajnos ezt a könyvet a Monty Python halálos vicce mellé temették, remélhetőleg az áldozatok hamarosan felébrednek.

Anarchia, mint folyik a víz, le a hegy oldalán:

Van, hogy a legsötétebb alagútban csillognak a sínek a legfényesebben.”
Vonalbejáró

Nekem 32 munkám vagy egy héten, az átlagos niggereknek egy sem.”
Rumli bátya

A történet a Moszkvai metróhálózat egyik perifériás területén, valahol a Dinamó állomáscsoporton túli területen veszi kezdetét, ahol az anarchisták alakítottak ki maguknak egy államszervezetet… Te jó ég, egy anarchista ÁLLAM… Ez kezd olyan mértéket ölteni, mint amikor lángol a víz…

Szóval a történet szerint a Vojkovszkaján él Tolja, akinek élettörténete hű de nagyon, de nagyon szomorú. A háború során éppen a metrón utazott a hegedűjével, amikor bekövetkezett az apokalipszis és ő (meg a hegedűje), lenn rekedtek a metróban. A szülők halottak (de legalább a hegedű még megvan), így az öreg emlékszikafaszomanevére veszi magához, akinél természetes dolog a drámaiság kedvéért, hogy meghaljon két oldalnyi mesélést követően (sőt, a hegedűt is ekkor vesztette el… Ide jöhetne valami szomorkás hangulatzene, de hát nincs meg a hegedű…).

Sőt, itt van valami arról, hogy valami hülyeség ömlött a lábszárára (ez a későbbiekben majd fontos lesz) és attól kialakult ott egy gennyedző kelés, ami nem gyógyul meg sohasem, csak ott van és kész. Nekem is van egy hasonló sebhelyem a múltból, csak az akkor keletkezett, amikor egy bográcsolás alkalmával sikerült felrúgnom a tűzhelyet és a tűzforró halászlé nem röstellett ráömleni a pöcsömre.

Az ébredés!

Szóval a regény engem már ezen a ponton kezdett elveszíteni, ugyanis a kedves író, Szergej Antonov nem átallott rögtön az első oldalon úgy indítani a cselekményt, hogy Tolja már ébredéskor érezte magában, hogy a mai egy különleges nap lesz (ezt éreztem én is október 2-án), hiszen valami akció fog ma történni… Talán egy szabotázsakció a kommunisták ellen… amit talán pont ő fog vezetni… Ezt olvasva kisvártatva az arcom elkezdődött olyan grimaszt felvenni, mint akit tarkónlőttek és ez még bőven a könyv eleje csak, hol van még a vége!?

Sok üresjárat és fölösleges mellékszál el nem mesélése után egy sztálini gőzmozdony kerekei alatt.

Ugyanis valóban, Tolját rögtön aznap meginvitálja az anarchista király… Egy pillanatot kérek…

Nem! Nem mész át a másik szobába! Nem, nem szakítod félbe többet, csak mert röhögni akarsz! Visszamész és befejezed a kritikát, vagy elolvastatom veled a Szürkét is! Mars!

Oké, itt álljunk meg egy pillanatra! Drága Antonovunk ugyanis nem általiik az itt elkövetkező sorokban bemutatni az anarchista államszervezetet, melynek vezetője
afaszomemlékszikráúgysemvoltfontoskarakterszóvalkinemszarjale egy a többség fölött erejével és személyes karizmájával hatalmat nyerő egyén, akinek kezében összpontosul a három állomásból álló közösség teljes gazdasági és katonai hatalma. Minthogy a hatalom egyetlen döntéshozó vezető kezében összpontosul, így az itt felépített rendszer inkább tekinthető egy rosszul szervezett autokráciának, semmint az anarchisták által megálmodott ősközösségeknek, így a regényben bemutatandó ideológiai rendszer már borul, mint a tányérok a Titanicon.

Szóval a történet…

A történet szerint egyik napról a másikra felbukkan egy Nyikita nevű volt volt NKVD tiszt a Vojkovszkaján azzal a hihetetlen hírrel, hogy a vörösök által foglalkoztatott Korbut professzor valahol a vörös vonalon felfedezett egy módszert, aminek a segítségével előállíthatóak olyan szuperkatonák, akikre nem hat a sugárzás és a felszín hamarosan a vörösök uralma alá kerül, hacsak a drága anarchisták nem tesznek valamit annak érdekében, hogy a labor minél hamarabb a levegőbe repüljön.

Jó, ezt adom. Ha valamit fel kell robbantani, akkor a második legjobb választási lehetőség egy csapat anarchista… Hogy miért csak a második? Ezt egyáltalán minek kérdi bárki, úgyis tudja mindenki, hogy kik az első számú lehetőség.

Egyébként miért egy istenhátamögötti kis eldugott közösséget kéri fel ez a bizonyos Nyikita arra, hogy segítsenek neki a Metró három szuperhatalma közül az egyiket a saját területén megtámadni? Miért is nem a Negyedik Birodalmat, vagy a Hanzát? Nos, erre a válasz az, hogy azért nem, mert a technológia nem kerülhet a többi frakció kezébe, mert akkor nárciszok, vagy kapitányisták özönlenék el a felszínt, ami azért még sem lenne jobb, mint a vörösök… No igen, de akkor miért nem kerested meg Melnyik ezredest és a Rendet? A Rend pont az ilyen veszélyforrások elhárítására jött létre, ne mondja már nekem, hogy pont egy eldugott kis közösségnél kell ezt a hülyeséget előadni, pláne az anarchistáknál, akik közismerten megbízható személyek hírében állnak (irónia).

És nem mondjuk valamelyik másik kisebb frakciót beszervezni, akik kicsivel megbízhatóbbak és lenne is okuk a vörösökre támadni… Mint mondjuk az Arbat Konföderációnak, vagy a Csegevarásoknak. De most komolyan, ezt a hülyeséget…

Annyi biztos, hogy az Anarchista király valamiért beveszi azt a sok sületlenséget, amit a drága Nyikita állít és el is dönti, hogy Tolja vezetésével megszerveződhet az expedíció a szuperkatonákat gyártó kommunista laboratórium felrobbantására… Esküszöm, már csak a szemcsés képernyő és a zúgó LCD tévé kéne mellé és tökéletesen el is menne egy béna, hidegháborús akciófilmnek.

Ezek közben pedig megcsodálhatjuk az anarchista testépítés rejtelmeit, ami elsősorban a Csegevara poszter előtt történő súlyemelést és tömegelést jelenti.

És ez volt az a két szó, amit Qtya életében hajlandó volt megtanulni a konditermekről, lévén szerinte igazi férfi favágás közben szálkásodik.

Szóval innen egy nagy üresjáraton fut a regény. Tolja csapata felszerelkezik a nagy kalandra, ami elviszi majd őket a Vörös Vonalra. Fejezetek telnek el gyakorlatilag nulla értelmes cselekménnyel, miközben Tolja visszaemlékezik arra, hogy egy dagadt barátját egyszer elvitte valami és persze áldramatizálás, amit eddig is annyira szerettünk.

A gyerekből nem maradt semmi, csak pár vörös hajszál. Oda is adta az anyjának, hadd temesse el a fiát.

Valami ilyesmi volt, bár ahogy én visszaemlékszem rá, élhetetlenül pózerkedő módon volt felvezetve és semmi ütőereje nem volt a csattanónak a végén, ami az egész erejét adta volna. És hogy miért emelem most ezt ki? Azért, mert maga a regény is ilyen! Érthetetlen drámázás teljesen jelentéktelen dolgokon, miközben a jelentős dolgok (mint majd a fül… te jó ég, a FÜL!!!) szinte semmi szerepet nem kapnak a nagy egészben. Persze fontos ugye megtudni, hogy Tolja ideológiai tudása olyan mint egy dísztőr, egyik haverjáét pedig a piszkavashoz hasonlítják.

Qtyáé pedig olyan, mint egy dísztárcsa, de akkor Member a szélkakas. Mert az előbbit mindig látod, csak nem érdekel, utóbbi pedig úgy nyikorog, mint az LMP.

Na ja, mert a metrólakók kisebb baja is nagyobb annál, na de az ideológia!

Amiért küzdünk és amire vágyunk, avagy két külön dolog:

A Vörös Vonalra érve sem túl érdekes a cselekmény, amit egyszerűen nem tudok elhinni. Annyi történik egy ideig, hogy felbukkan Ő! A nagyon nagy Ő, akire Tolja szíve majd nem fog vágyakozni az egész regény során és akinek a nevére sem emlékszem, mivel Antonov szerint az értékelhető karakterek száma a regényben elég ha Tolja és még ez is elég nagy szó.

Szóval felbukkan a csaj, már-már gatyábanyúlásig nyálas magasztalás a gyönyörűségéről, majd szakadás és folytatódik tovább a nagy semmi, aminek a végén végre történik valami. Toljáékat ugyanis elkábítják és… és… ekkor derül ki, hogy Nyikita valójában nem egy kirúgott NKVD tiszt, hanem egy valódi NKVD tiszt… Azt a fordulat, tehát eddig egészen tökéletesen eljátszotta önnön magának a kirúgott változatát! Hű!

És kiderül, hogy azért is ment el az anarchistákhoz „segítségért”, mert kísérleti alanyokra volt szükségehehehehe…

Qtya… Te most… sírsz?

A halál csak az élet alternatívája. A Föld sem több annál, mint ami kívülről látszik, s a belseje sem tartalmaz többet önnön magánál. A fém felhevítéskor jobban izzik, mint anyám lelke a falunapi sörversenyen. Apám őszülő hajában a magam végzetét látom, míg nagyapám kopasz fejében ugyanazt, csak ott tükröződik is. Az ég nem terem több angyalt, mert a Föld gyomra sem rejt démonokat. A démonok bennünk élnek, míg az angyalok a démonokban. Ebből következik, hogy minden angyalban ott él az ember.

Szerintem megőrült…

Mikor a fa fiatal ruganyos és zsenge, akárcsak a kisbabák seggluka. Következésképpen aki fákkal kufircol, az buzi. Ezt a felfedezést meg kell írnom a Népszabadságba… Basszus, megszűnt…

Qtya, fejezd be! Kelj fel és írj!

Nincs értelme! Nincs semmi értelme! Ezt a hülyeséget nem bírom ki! Hogy fordulhat valami így szarba? Nem, ezt nem bírom elviselni… Ez egyszerűen nem az, amire számítottam, amikor elkezdtem ezt a sorozatot… A kritikák… A kritikák kifolynak az ujjaim közül és semmit sem érnek többé. Por és hamu, azzá válnak csupán, amikért mindez idáig küzdöttem. Nem marad meg belőlük semmi, csak a sötétség, amit egy megkínzott lélek szart ki magából.

Te mondtad, hogy küzdeni fogsz. Vagy talán nem erre esküdtél fel? Hogy harcolsz a valódi sztalkerek élén a kontárok ellen? Hogy nem hagyod érvényesülni azokat, akik nem értenek semmit, csak próbálják azt elhitetni a többi emberrel?

Nincs ennek semmi értelme. Úgy megmondom őszintén, semmi! Akármit teszek, nem tudok véget vetni ennek a pokolnak. A sötétség tovább terjeng, én pedig csak egyre jobban elrothadok, ahogy próbálom életben tartani a fényt… Miért küzdjek tovább?

Egy nyalóka talán segít megváltoztatni a véleményedet…

Nyalóka?

Kérsz?

Igen… Egy… tucatot…

Akkor folytasd a kurva kritikát!

Tokyo Tolja elszabadul:

Szóval ja, Nyikita egész körmönfontsága csak arra volt jó, hogy kísérleti alanyokra tegyenek szert, amit végképp nem értek, hiszen ha szuper-képességekkel készülnek felruházni több embert is egyszerre, akkor miért random, tudományosan előbb ki nem szelektált és a Párthoz hűséges alanyokat használnak fel?

Ezen kérdésre választ nem is, helyette a felvetésemre kapjuk a példát: az egyik anarchista elszabadul a laborban és a borítón megörökített borzalmak közepette az álmos FIDESZ képviselő Nyikita ekkor lövi le. Természetesen egy golyó nem végez vele, mert ugye a szuperkatonák ilyenek. Lassan bandukolnak, gépiesen mozognak és több golyó kell, hogy megöljék őket. Ennyi erővel karót is döfhettek volna a szívükbe, az hatásosabb.

Ezek genetikailag módosított katonák, nem vámpírok!

A karónak mindegy!

Szóval ekkor derül ki a nagy fordulat, hogy a kísérleteknek alávetett Tolja azért nem változott agyatlan zombivá, mert a lábán lévő kelés és a szervezetében maradt mérgező kemikáliák reakcióba léptek a beadott szuperkatonaszérummal, így Tolja megkapta egy szuperkatona képességeit, aminek jeleként megőszült…

Őőő… Really? Komolyan lejátszódik itt is a Tokyo Ghoul? Várjunk csak! A Tokyo Ghoul animeként 2014-ben jelent meg… A manga 2011-es… A regény eredeti, orosz kiadása pedig 2010-es… Blin…

A tanulság?

Drogozzatok, mert ha egy őrült tudós kísérletezik rajtatok, akkor nem fogtok agyatlan zombivá válni, de a zombik képességeit megkapjátok.

Ezt követően Tolját kivégzik, de aztán mégsem hal me… meg…

Ez most tényleg… VÉR!?!? Vért köhögsz fel?

I… Iván… Most komolyan, annyi a munkád, hogy főbe lőj valakit, hogyan hagyhatod akkor életben? Vrocsek, ez a te műved? Vagy… Nem… Hiszen, ez az első megjelent Univerzum regény… Ezek szerint ez nem Vrocsek műve, hanem… Vrocsek maga Antonov műve! Te jó ég!

Tolvajok és kukacok:

Tehát Tolja túléli a saját kivégzését és titkos alagutak hálózatán átkúszva végül felbukkan a METRÓ TÚLOLDALÁN! Mester, taníts már meg engem így kúszni, mennyivel egyszerűbb lenne így eljutni Vásárosnaményba!

Ezen a területen találkozik főhősünk Rákkal, aki afféle tolvaj akar lenni és a karaktere nagyjából ki is merül annyiban hogy enyves a keze, de legalább az esetek nagy részében csak akkor, amikor élet-halál között jelenti a különbséget, hogy kirabol valakit. Tolja ráeszmél, hogy semmije sem maradt, mindent a vörösöknél kellett hagynia, amikor megszökött a laboratóriumból. Így hát a metró bűnszövetkezetéhez kell fordulnia segítségért, akik megígérik neki, hogy bizonyos ellenszolgáltatás fejében átcsempészik a metró másik végébe. Tolja és a Rák el is indulnak hazafelé, amikor váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkan a kukacizé, amit csak a Vadként emlegetett addig egy hajléktalan anya és egy szellem, jól megkergetve őket titkos alagutakon keresztül, ahol hogy-hogy nem: a Sátánisták állomása! Egy pillanat…

Nem, tedd le a puskát!

Komolyan, itt kezd nekem nagyon elegem lenni ebből a könyvből. Nem elég hogy rettenetesen vontatott és unalmas, a történet egy nagy baromság, a karakterek mind idióták és az érzelmi szál is annyira értékelhető, mint a gimnáziumi fizikadolgozataim (A csillag egy olyan bolygó, ami lángol.), de erre most magának a Mesternek egy történetét próbálja meg úgy feldolgozni, hogy sehogy. Megelevenedik előttünk a teljesen egészében fapados sátánista paradicsom, az állomás ahol azért ásnak, hogy elérjék a Poklot (Már rég elérték, hiszen szerepelnek ebben a regényben.). És hogy hogyan is valósította meg Antonov ennek a helynek a bemutatását?

Sehogy?

Igen! A sátánisták nem tűnnek többnek semmivel egy Reich, vagy egy vörös állomásnál. De már annyira, hogy az kínkeserves. De mégsem az itt a legszörnyűbb, hanem… ó, te jó ég, a FÜL!!!

Szóval Toljáék összekapnak az őrökkel, mert azok le akarják őket csukni. A dulakodásban Rák nem hajlandó megadni magát, ezért a sátánista főpap leguggol (Do the slav squat!), majd egyetlen mondatban körülírva levágja a fél fülét.

És ennyi!

Nincs feszültségépítés, se gyomorforgatóan naturalista ábrázolásmód. Nincs ami gazdagon körülírná, hogy milyen hangja van annak, ahogyan a recés kés előre-hátra mozogva belevágja magát a rugalmas porcszövetbe. Sem annak, hogy hogyan indul meg a vérzés, hogyan sikít és könyörög kegyelemért az áldozat, amint az egészet perverz élvezettel űző hóhér csak egyre jobban belelendülve folytat, mert számára az emberi fájdalom a gyönyör, a lélek meggyötrése pedig maga a mennyei drog!

Neked… neked most felállt?

De nem, Antonov a maga szegényes szóhasználatával egyetlen mondatban elintézi az egészet. Rák véres nyállal leköpte a sátánistát, mire az elővett egy kést és levágta a fülét. És nem hazudok, ennyi. Ennyivel letudja azt, hogy baszki, a csávónak éppen az imént vágták le a fülét! Könyörgöm, ezt nem így kell. A Vikingekben ezerszer jobban elő volt adva ugyanez a jelenet, csak ott valóban is érezhető volt a feszültség, az áldozat félelme a hamarosan bekövetkező csonkítástól, az egészet figyelő közönség visszafojtott őrülete, majd a tetőponton a rettenetes fájdalom és az ovációban kitörő tömeg lelketlen ujjongása. Ezzel szemben itt van Antonov, egyetlen mondatot odabasz, hátha érdekel is valakit az, hogy a csávónak…

Bazdmeg, azért mégiscsak az imént vágták le a fülét, azt így el is van intézve a dolog, de annyira, hogy a következő fejezetekben Rák semmi jelét nem adja annak, hogy bármennyire is megviselné a dolog… Sőt, úgy igazából soha semmi jelét nem adja annak, hogy egyáltalán érdekelné hogy mi folyik körülötte, helyette csak úgy ott van és néha pont az életveszélyes, vagy feszült helyzetekben találja ki, hogy el kell lopnia valamit, hátha észreveszik és ott helyben agyonlövik. De most úgy értem, ne már. Éppen túlvagytok egy rizikós tárgyaláson, egy pisszenés és állítanak titeket a falhoz, te meg csak úgy ellopod az egyik őr zseblámpáját, mert az mennyire vicces és mennyire karakteres, hogy nem csak a saját, hanem mások életét is kockára teszed EGY KURVA LÁMPÁÉRT!

Igen, Qtya nem bírja a csávót. Úgy általában azért, mert rühelli a nihilistákat.

Mutáns telepaták és röhögő szőrös cöcmöcök:

Szóval a sátánista börtönben ülve találkoznak egy mutánssal, aki az agydaganatának köszönhetően telepatikus képességekkel rendelkezik és ha Toljáék kiszabadítanák őt, akkor elkábítaná az egész állomást, segítve mindegyiküket a szökésben, ami során eljuthatnának a felszínhez közeli, mutánslakta állomásra.

Nincs mit tenni, Rák ellopja az őr kulcsait, majd valahogy meglógva az állomásról el is jutnak a Charles Xavier akadémiára, ahol egy átlátszó bőrű mutáns sámán megjósolja Tolja jövőjének egy homályos képzetét, amit úgy bárki meg tudna tenni fél percnyi gondolkodás után… Nagyjából a regény története is ennyiből születhetett egyébként…

Szóval a mutók egy hipnotizált Hanza kereskedőt adnak Tolja és Rák mellé, felszerelik őket, majd mutatnak nekik egy titkos kormányalagutat, ami a Gyűrű egyik állomására vezet és ahol a hipnotezált kereskedő segítségével átjuthatnak, onnan pedig már könnyűszerrel hazatérhetnének. Azonban van egy rettenetes titokzatosság az egész mögött, ugyanis az alagutat röhögő szőrös cöcmöcök lakják. Toljáék ennek ellenére keresztül is vergődik magukat az alagúton, mire váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkannak a sátánisták és visszaviszik Tolját az állomásra, ahol már készülnek arra, hogy feláldozzák. Rákot és a hanzást már megölték, mire Tolja felébred és kiderül, hogy csak álmodta az egészet, mert az alagút padlója megrepedt és halucigány gázokat lélegzett be az egész csapat.

Oké, most komolyan!

Antonov tökéletesen hozta össze amit eddig is sikerült, mégpedig totálisan összezavart olvasás közben. Azt sem értettem, hogy mi a fasz történik éppen, mert egyszerűen semmi kapaszkodót nem adott, aztán amikor végre történne valami értékelhető fordulat, mindenféle átmenet nélkül derül ki, hogy az egész csak egy álom volt! Ennyi, itt és most megyek, megkeresem azt a parasztot és megdugom a kutyá…

Elfelejted azt, hogy a cöcmöcök röhögéssel kommunikálnak!

Igen, itt a másik. Ugyanis Tolja végül levezeti magában az elméletet, miszerint a cöcmöcök a röhögéssel valójában beszélgetnek és megpróbálták felhívni a figyelmüket arra, hogy az alagút egy szakasza tele van kéjgázzal! Azt a mindenit, mikre képes az emberi evolúció! Annyiféle módon ki tudja fejezni magát az emberi faj, annyi lehetőség van a továbbfejlődésre, mégis egy röhögő szőrös plüssmackó lehet a fejlődés következő foka, a valódi Homo Novus! Mit ide a feketék kollektív öntudata, mit ide az erkölcsök fölött álló übermensch, mit ide az új árja faj, RÖHÖGŐ SZŐRÖS PLÜSSMEDVÉK!

A szerelem mindent legyőz… kivéve az Apache helikoptert:

Na ja, szóval hosszas keveredés után végre Tolja hazatér, ahol a Piszkavas barátja várja őt a fegyverraktárban. A neki elmesélt történet után döntenek úgy hárman, hogy itt az ideje visszatérni Korbut professzorhoz és fel, meg szét, meg össze, meg le, meg mindenfelé robbantani a laboratóriumot, az átkozott szuperkatona szérumot, meg úgy mindent, aminek köze van Amerika Kapitányhoz. Vissza is indulnak az úton, mely során egy borzasztóan kellemetlen párbeszédbe elegyednek a Reich egyik határőrparancsnokával (aki persze gonosz és korrupt, mert fasisztoid nárcisz), majd eldöntik, hogy a felszínen próbálják meg megközelíteni a labornak otthont adó állomást. Fel is mennek a felszínre, ahol szépen lassan és komótosan bandukolnak, amikor is váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkannak a szuperkatonává avanzsált anarchisták, tombol az orkán, dőlnek a panelházak és zuhog a golyózápor, a buliba beszállnak a mutánsok is és az egész odáig fajul, hogy majdnem mindenki meghal a dicsőséges ütközetben, kivéve a svájciak.

A harcok során Tolja végigküzdi magát a laboratóriumig, ahol először is megölik Nyikitát, aztán hihetetlenmód találkozik a szerelemmel. Nem viccelek, a regény negyedénél találkozott a csajjal, aztán kicsivel később megint, ideológiailag meg nem kérdőjelezhető proletár verseket szavaltak egymásnak egy börtön rácsain keresztül, aztán a csaj kikerült a szerepből az egész regény alatt, nem is említették egyszer sem, de aztán visszatérve Tolja látja, hogy mit műveltek vele és aztán annyira begurul, mint traktorkerék a domboldalon.

Harcok folynak tovább, felküzdik magukat egy gőzmozdonyra és a csata tovább tombol az alagútban száguldó mozdonyon, miközben tovább törik a PÁNIK! A foglyul ejtett Korbut valamiért úgy érzi illendőnek, hogy felmászik a vonat tetejére, aztán onnan az elejére és végül Ő nézi a legnagyobbat, amikor a regény cselekményszálai mind összefutnak a saját végzetében, mégpedig széttrancsírozva egy sztálini lokomotív kerekei alatt.

A regény itt ér véget, Tolja a kórházsátor előtt várja, hogy a harcokban megsérült csaj életben marad e, majd felbukkan a Vonalbejáró nevű szellem-kísértet-lidérc-eltévedt lélek anyámkínja, motyog valami bölcsességet végszóként és ennyi, véget ért a regény!

Összegzés, úgy mint általában:

Nem tudom rendesen kiértékelni a regényt, ugyanis nagyon nincs is mit ezen tárgyalni. A nagyja rettenetesen unalmas és vontatott. A stílus száraz és repetitíve ismétli ugyanazokat a szófordulatokat. A cselekmény azon túl hogy az alapszituáció maga a röhej végtelenedik hatványa, gyakorlatilag nem is létezik. Az egész könyv valami rettenetes alibimunka, ami csak magára tetováltatta a Metró feliratot, de annak az esszenciájából semmit sem volt képes visszaadni, nem teremtette meg az atmoszférát, azt inkább csak szegényes eszközökkel próbálta meg utánozni. Úgy is mondhatjuk, hogy atmoszférája olyan, mint a Marsé a Földéhez viszonyítva. Kínosan vékony, agyon van színezve, de valódi vastagsága egyáltalán nincs, belélegzése pedig halálos.

A karakterek úgy ahogy alig léteznek. Toljánál figyelhető meg egyedül valami csírája a karakterépítésnek és Antonov próbált is valamiféle belső jellemfejlődést beleerőltetni, hogy az idealista fiú a sok megpróbáltatás során realista férfiemberré váljon, csak éppen ezt úgy kellett kibogarászni az egész regényből és nem kaptunk sehol semmi konkrét utalást rá. Ezzel szemben a többi karakter totálisan lapos és vékony, a motivációik vagy nem léteznek, vagy nevetségesen klisések, míg a cselekményhez sem nagyon tesznek hozzá semmit. Ezek alapján nyugodtan el tudom mondani, hogy a Setét Kanális nem mutat fel semmi pozitívumot, ami bármit is hozzáadna a Metró univerzumhoz. Tökéletes példa a kontárkodó ál-sztalkerekre, akik csupán megpróbálják megjátszani ennek a kiterjedt világnak a valódi arculatát, miközben semmit sem értenek meg abból, hogy mi is teszi jóvá ezt az Univerzumot.

Mert mi teszi jóvá?

Arra ott van Kenny videója, most nem fogom ugyanazt leírni.

Végső értékelés:

Stílus: CYKA!

Történet: CYKA!

Karakterek: CYKA!

Megvalósítás: CYKA!

Összességében: 1.5/10

Hé, mi az a fél pont?

Nincs strandolós/karácsonyi vonatkozás a regényen belül.

Manapság már ez is pozitívumnak számít?

Ennyi volt?:

Kész, úgy tűnik vége. Nem maradt sem S.T.A.L.K.E.R., sem Metró fankönyv a bemutatandók listáján. A legközelebbi is legalább egy hónap múlva érkezik, ha egyáltalán adnak ki újat. Azt hiszem, hogy egy időre szögre akaszthatom magamat.

Ezek szerint hátrahagyod a Zónát? Előjössz az alagútból?

Most először történik velem ilyesmi. Nem maradt semmi, amit be kellene mutatnom. Ez az érzés… Ez az érzés egyszerűen páratlan!

Akkor most mit fogsz tenni?

Nem is tudom. Ez a sok cirkálás a sötétség útvesztőjében megviseli az ember lelkét. Pihenni vágyom már mindezek után. Lehet fogom magam és utazok egy keveset, meglátogatok más világokat is, hátha ott végre lelek magamnak pár békés pillanatot.

Visszatérsz még valaha?

Ez most komoly kérdés akart lenni? Persze hogy visszatérek! Ha hajnalban a kürtöt fújják, mindig visszatérek a Nap felől. Nem hagyom magára ezt a világot, mindig is itt leszek. Ha szükség van rám, akkor visszatérek! Mert úgy tűnik, hogy ez jutott csak nekem és kár lenne miatta szembeszegülni az istenekkel. Talán… Talán ezért vagyok én: A magyar sztalker mester.

Mert nincs is annál nagyképűbb dolog, mint amikor egy író saját magától idéz.”
Grigorij Proverka

Sabaton – The Last Stand; Rövid történelemlecke Qtya koponyájával

Man, I love tanks:
A Sabaton-t gondolom keveseknek kell bemutatnom. A svéd power metál zenekar idén augusztusban megjelenő nyolcadik stúdióalbumával készteti füljáratainkat lehetetlen gyönyör és élvezet átélésére főleg történelmi témákat, elsősorban híres csatákat, háborúkat, vagy ikonikus személyek életét feldolgozó átütő számaival.

Most augusztus 19-én jelent meg hivatalosan legújabb albumuk, a The Last Stand, amely az eddigi albumoktól eltérően egy adott témakörre fókuszált, mégpedig a történelem leghíresebb utolsó helytállásairól. Olyan szituációkról, amikor többszörös létszámhátrányban maradt harcosok egy csoportja olyan szituáció sodródott, ahonnan már nem menekülhetnek tovább és csupán két lehetőségük maradt: Harc a végsőkig, vagy a megadás.

Személy szerint ebben az írásban nem az album minőségét kívánom meghatározni, vagy a dalokat olyan szinten értelmezni, mint a középiskolai énektanárnőm (Aki szerint Argentína francia gyarmat volt és a 19. századi Egyiptomot fáraók uralták), mindinkább azok történelmi hátterére kívánok rávilágítani, adott helyzetet bemutatni és feltenni a kérdést, hogy adott híres csata valóban tekinthető e utolsó helytállásnak.

Mielőtt elkezdeném…
Mielőtt elkezdeném, szeretném leszögezni utoljára, hogy mik is az utolsó helytállás feltételei. Adott szituációban katonák egy csoportja, akik valamilyen okból kifolyólag ellenséges területen, leginkább egy bekerített hadállásban folytatnak küzdelmet. Győzelemre nincs, vagy nagyon kevés az esély. A túlélésre az egyetlen esély a megadás, rosszabb esetben megadásra sincs lehetőség. Az utolsó helytállás során a minden erősítéstől elvágott csoport tagjai a végsőkig folytatott harcot választják és folytatják azt halálukig, ritkább esetben az erősítés megérkezéséig.

Sparta:

Az album nyitódala mi más lehetne? De most komolyan, itt egy Spárta című dal, vajon miről szólhat? Vajon a Leuktra-i csatáról, ahol a 300 thébai buzi (nem viccelek) vezette Boiót Szövetség vereséget mért a túlerőben lévő peloponnészoszi seregre? Vagy Epirus-i Pyrhuss-ra, aki Spárta kifosztásakor egy fejére dobott köcsögtől lelte halálát?

Nem, ez a Kr.e 480-as Thermopylae. 300 spártai, beásva egy szűk szorosba, szemben pár tízezer fős perzsa hadsereg.

Jó, utolsó helytállásnak megfelel, de ez már annyira sablonos. Mellesleg lehet hősies cselekedet, de könyörgöm, az akkori világ legfejlettebb hadserege a görög volt, azon belül is a spártaiak. A perzsa hadseregben a halhatatlanokat és a párthusi lovasságot kivéve alig harcolt valódi katona, jobbára a Birodalom különböző népeit tömörítette magába, akik olyan híres harcosokat termeltek ki magukból, mint a fahegyű dárdával és kihegyezett gazellaszarvval harcoló núbiaiak, vagy a kis fapajzzsal (képzelj el egy konyhai edényfedővel védekező törököt egy rozsdás gyrosvágó késsel) harcoló lydiaiak.

A dalt szeretem, egész tetszetős volt hogy a 300-ból vett idézeteket is beleszőtték, de ennek ellenére nekem lassan elegem van már Thermopylae-ból.

Last dying breath:

Belgrád 1915-ös ostroma, amit nem tudok hova tenni.

Ez ugyanis egyáltalán nem utolsó helytállás. A szerbek ugyanis feladták a tarthatatlanná vált állásaikat az osztrák-magyar csapatokkal szemben és hosszú menetelésbe kezdek Montenegró felé, ahol a brit flotta a görög Korfu szigetére menekítette őket, hogy aztán 1918-ban visszatérjenek és francia támogatással Szegedig nyomuljanak előre és elszakítsák Magyarország déli területeit.

Szóval nem, ez nem… Szerintem Csingtao ostroma sokkal jobban a képbe illett volna, lévén a német és magyar katonák ott is hosszú ideig kitartottak a brit-japán hadsereggel szemben egészen addig, amíg minden lőszerük ki nem fogyott, miután elsüllyesztették a kikötőt védő hajóikat és letették a fegyvert.

Blood of Bannockburn:

Az 1314-es Bannocburn-i csata, a skót függetlenség egyik legnagyobb győzelme az Angol Királyság fölött, hogy aztán az angolok háromszáz évvel később kard helyet fasszal foglalják el a klánok földjét.

Utolsó hadállásnak megint nem nevezném, mivel az angol hadsereg legrosszabb esetben is alig volt kétszeres túlerőben a skótokkal szemben. A Robert Bruce vezette skót hadsereg főleg pikásokból állt és mint ismeretes, a középkori hadsereg fő csapásmérő erejét abban az időben a nehézlovasság alkotta, akik nem szerették ha öt méteres kihegyezett karókkal várták őket marcona skót veteránok, akik közül sokan részt vettek William Wallace felkelésében is, így volt tapasztalatuk az angolok elleni harcban. Nem mellesleg az angolokat vezető király, a gyengekezű és nyílt buzeranciája miatt megvetett II. Edwárd borzalmas hadvezér és még annál is rosszabb katona volt, ami csak tovább gyengítette a széthúzó angol hadsereget, míg velük szemben a skótokat egyesítette Robert Bruce alakja, illetve William Wallace brutális angol kivégzése miatt érzett bosszúvágy.

A skótok lényegében szeletenként semmisítették meg az angol hadsereget, aminek lovassága nem tudott rendesen kibontakozni a pikások sorfala miatt, ugyanakkor az angolok ekkor még nem használták hírhedt hosszúíjászaikat sem, így a skótok alig szenvedtek veszteséget, míg az egész angol hadsereg megsemmisült.

Tehát nem, ez nem utolsó hadállás. Nagyszerű győzelem, az tény és a dal is jó, de egyáltalán nem illik az album választott témájához.

The Lost Battalion:

Az 1918-as Meuse-Argonne-i erdőben elveszett és hat napon keresztül mindenféle összeköttetés nélkül harcoló, 77-edik amerikai hadosztály küzdelme a németek ellen. Az Antant támadást tervezett az Argonne-i erdő ellen, amit aztán az utolsó pillanatban lefújtak. Ez azonban a rossz kommunikációs hálózat miatt nem jutott el minden alakulatnak, így azok a parancs szerint támadást indítottak.

Megjegyzem, ez nem egyszeri alkalom volt. Az Antant oldalon gyakran előfordult ilyen, főleg Haigh marshall parancsnoki hozzáértésének hiánya miatt. Egy alkalommal az angolok egy tankok által támogatott támadást terveztek indítani, azonban a felderítés megerősített német állásokról hozott hírt, így a támadást lefújták és helyette tüzérségi előkészítést írtak ki. A parancsot a támadás lefújásáról mindenki megkapta, kivéve a tankok kezelőit, akik meg is indították a támadást. Meglepő módon a három brit tank át is tört és egész jól nyomultak előre egészen addig, amíg a kiírt tüzérségi támogatás célba nem vette a német vonalakat és szét nem lőtte az azon éppen áthajtó angol tankokat.

Szóval vissza a témához. Az amcsik mindenféle támogatás nélkül támadást indítottak a németek ellen. Hamarosan észrevették, hogy senki más nem indít támadást és hogy ők csapdába estek az Argonne-i erdőben. Hat napon keresztül tartottak ki a német túlerővel szemben minden összeköttetés nélkül, miközben mind a német, mind az antant tüzérsége lőtte az állásaikat. Többek között egy postagalambnak köszönhetően hírt tudtak adni magukról, így hat napnyi elkeseredett harc után végül az eredeti egység töredékét ki tudták menekíteni a katlanból.

Igen, ez egy utolsó helytállás. Igen, a dal is egész jó, bár promóanyagnak én elég gyengének éreztem korábban. A hozzá készült klip meg szerintem borzalmas, mivel az alávágott animáció nem az 1918-as Meuse-Argonne frontvonal, hanem az 1944-es Ardenneki német offenzívának tűnik.

Rorke’s Drift:

Opa!

 

Az 1879-es dél-afrikai, angol-zulu háború egyik leghősiesebb eseménye. Miután Isandlwana-nál a zuluk megsemmisítették a britek egyik inváziós hadseregét, a zsákmányolt angol puskákkal megerősített zulu hadsereg az angolok egyik utánpótlási bázisára támadt a Rorke-árokban. Itt egy missziós és kereskedelmi telep működött korábban, amit a háború alatt az angolok az utánpótlási útvonaluk egyik állomásaként használtak.
Az itt állomásozó körülbelül 150 brit katona és civil beásta magát a legóvatosabb becslések szerint is 3.000 fős zulu hadsereggel szemben.

Mondjuk minek ásták be magukat? A zuluk főleg dárdával harcoltak, az ellen meg nem véd meg a térdig érő homokzsák…

A húszsoros túlerőben lévő zulukat két napon keresztül tartották fel a brit katonák. Mindeközben 17 katonát veszítettek, miközben legalább 300 zulut öltek meg egészen addig, amíg a bennszülött hadsereg fel nem adta a küzdelmet és el nem vonultak.

Elég híres esemény a viktoriánus idők történelmében, egyben az egyik leghősiesebb helytállása a brit hadseregnek. Imádom ezt a dalt, szerintem az egyik legjobb ami az albumra került.

The Last Stand:

Róma 1527-es kifosztása, mely során a Habsburgok vezette spanyol zsoldossereg lerohanta és kifosztotta a szent várost. A Vatikán védelmére maradt 189 svájci gárdista a Szent Péter téren ütközött meg a spanyol zsoldosokkal, biztosítva ezzel hogy a pápa elhagyhassa a Szentszéket és az Angyalvárba húzódhasson az ellenség elől. A svájciak a végsőkig kitartottak, a Szent Péter térről kiszorulva a Bazilika lépcsőin folytatták a harcot, majd a Bazilikán belül küzdöttek tovább egészen az őket vezető Röist kapitány haláláig, ami után a túlélők letették a fegyvert.

Az album címadó dala és nem is véletlenül. Legalábbis nekem ez a kedvencem az összes közül és szerintem jó döntés volt ezt a legfőbb számnak választani.

Hill 3234:

Az 1979-89-es Szovjet-Afgán háború egyik híres ütközetéről, a 3234-es magaslat védelméről szóló dal.

Az utánpótlási útvonaluk biztosítására a szovjetek egy ejtőernyős osztagot dobtak le egy névtelen, a magassága (3234 m) után elnevezett hegy tetején, hogy biztosítsák a lenti völgyben haladó konvoj biztonságos haladását és fékezzék meg az afgán gerillák támadásait.
A csata a csúcsért két napon keresztül folyt, miközben az afgánok minden elképzelhetőt bevetettek a beásott szovjet ejtőernyősök kifüstölésére. A harcok majdnem két napon keresztül folytak, míg az utolsó orosz konvoj is átjutott a völgyön, ezzel az ejtőernyősök teljesítették a küldetésüket és helikopterrel kiürítették őket.
A harcok olyan hevesek voltak, hogy a ledobott 39 orosz katonából 6-an vesztették életüket és 28 sebesültet kellett evakuálni, tehát a csata végére mindössze 5 szovjet katona volt harcképes állapotban, míg az afgánok legalább 200 katonák veszítettek a harcokban.

HOLD YOUR GROUND!!!

Shiroyama:

Az 1877-es japán Setsuma lázadás utolsó ütközete, mely során a maradi rendszert képviselő szamurájok utoljára vonultak csatába a modernizálást sürgető császár csapatai ellen. Több vesztes ütközet után 500 szamuráj vetette meg a lábát Shiroyama-nál, ahonnan egy utolsó támadást indítottak a birodalmi hadsereg 30.000 sorgyalogosa ellen. A középkori fegyverekkel felszerelt szamurájok mind egy szálig elhullottak a csatában.

Egy kikötésem volna ezzel kapcsolatban, mégpedig ennek a helyére én inkább egy ismertebb eseményt választottam volna. Shiroyama inkább japában ismert és fontos esemény, nemzetközi színen a jelentősége elég csekély.

Winged Hussars:

Bécs katasztrofális, 1683-as török ostroma, ahol az ottomán vereség egyet jelentett azzal, hogy a török hadsereg a kor követelményeihez képest lófaszt nem ér. A várost védő német és magyar katonák hősiesen tartották állásaikat az ottománokkal szemben, míg a beérkező Szent Liga csapatai, élükön a lengyel-litván haderővel szét nem verték a seregüket és ezt követően meg nem kezdődött Magyarország felszabadítása a 150 éves megszállás alól és ami egész könnyen végbe is mehetett volna, ha nem köptek volna bele a levesbe azok a buzeráns franciák.

Nem tudom minek nevezzem ezt, az 1683-as bécsi csata inkább az Ottomán Birodalom egyik utolsó valódi haditette volt, azonban a legalább 100 évvel elmaradt török hadsereg szinte semmi fenyegetést nem jelentett a Habsburgoknak, ami végül a Szent Liga megalapításához is vezetett és később a második mohácsi csatához.

Egyedül annak örülök, hogy egy a magyarokhoz is köthető hadi esemény Belgrád ostromán kívül, ugyanis Bécs védői között nagy számú magyar katona is harcolt a törökök ellen.

The Last Battle:

Az osztrák Itter kastély ostroma az európai háború végső napjaiban, pontosítva 1945 május ötödikén. A magasrangú politikai foglyok, elsősorban franciák, fogva tartására átalakított erőd felszabadítására intézett amerikai támadás, mely során kimenekítették a kastélyban addig fogvatartott franciák egy részét, miközben folyamatosan küzdöttek a fanatikusan ellenálló SS katonák ellen…

Őőő… Annyira nem jön be, erről az eseményről szinte semmit sem tudok, de hogy őszinte legyek nem is érdekel igazán. A francia politikai foglyok között volt Daladier, a teljesen tehetségtelen francia politikus, illetve nem egy magasrangú francia vezérkari tiszt, akiknek háborús hatékonyságára kiváló bizonyíték az alig hat hét alatt bekövetkezett német győzelem 1940-ben Franciaország fölött, ami elsősorban a kastélyban fogvatartott tisztek töketlensége miatt következhetett be.

Utolsó hadállás:

Bár a legutóbbi Heroes album nem igazán a szívem csücske, a The Last Stand viszont üdítő újítás volt szerintem, annak ellenére hogy a megjeleníteni szándékozott tematikából szerintem majd a fele egyáltalán nem illik bele az utolsó helytállások körébe, ennek ellenére a Rorke’s Drift és a The Last Stand szerintem bőven kárpótolnak a többi dal középszerűségéért. Brodenék ismét hozták a formájukat, megint egy házmarcangoló bestiát hoztak össze, aminek üvöltésére bármelyik férfi kész lenne egy tank nyergébe pattanva végigszáguldani Európán.

Könyvkritika Qtya koponyájából; Jezsi Tumanovszkij: Agyar

Cím: S.T.A.L.K.E.R. – Agyar

Eredeti cím: Qtya sehol sem találja

Író: Jezsi Tumanovszkij

Eredeti kiadás: 2007

Magyar kiadás: 2016

Fordította: Sándor Gábor

Kiadó: Metropolis Media

Oldalszám: 264

Honnan ez a nem létező harci kedv:

Hölgyeim és jobbára uraim, a most következő könyv bemutatása sajnálatos módon messze nem lesz olyan hosszasan taglalt és minden fontosabb veséjében megkéselt, minek tekintetében a soron következő S.T.A.L.K.E.R. kötet egyáltalán nem alkalmas arra, hogy hosszú bemutatót készítsek róla.

Ez a könyv ugyanis rövid. Nagyon rövid és a cselekmény maga is pörög egy olyan szinten, hogy két-három óra alatt könnyűszerrel kiolvasható. Ugyan más okok is közrejátszanak a soron következő kritika rövidségét illetően, azonban ezeket most így az elején nem lőném le bojlerrel.

Szóval nyugodtan dőljön hátra mindaz, kinek van támla a székén (csak mert az enyém pont most törött el a kritika elkezdése előtt), helyezze magát kényelembe és készüljön fel az ismeretlenre.

Hölgyeim és uraim, Agyar!

MondoCon lovasa:

2016 márciusában eléggé el voltam havazva nem egy dologgal. Többek között a MondoCon-ra szervezett Metrós csapattalákozó nagy összeröfögésével, a sztalker cosplay tökéletesítésével, a haldokló laptopom életbentartásával és még sorolhatnám mi mindennel. A lényeg az, hogy amennyire napi tizenkét helyett csak tizenegy órát ültem az internet előtt, úgy sehogy sem sikerült belebotlanom a Metropolis Media reklámkampányába, ami az új STALKER fankötetet, az Agyart sztárolta.

Bezzeg a Halálos Zóna… Én barom már az első reklámok után előrendeltem és alig vártam a megjelenést, annyira hogy a kiadás csúszása ellenére is bementem a postára, hogy megkérdezzem, biztos nem jött e meg az a fránya könyv…

És Qtya ebben a pillanatban jött rá, hogy a benne élő naiv kisgyerek utolsó még élő megnyilvánulását maga Vlagyimir Vasziljev ölte meg… Ha tudná az a terebélyes orosz faszkopasz, hogy mit művelt…

Szóval éppen a 2016-os, tavaszi MondoCon-on barangoltunk a csapat pár tagjával, amikor az egyik könyvstandon Petya kollega kiszúrta, hogy egy addig azonosítatlan objektum jelent meg a radaron és csakis arra vár, hogy valaki (Én) megmagyarázzam a jelenséget, felfedjem titkait, röhögjek, vért köpjek, kritikát írjak… Tudjátok, a szokásos.

Eléggé vonakodtam attól, hogy egyáltalán megfontoljam a vásárlást, de végül a 30%-os kedvezmény és maga a tény, hogy a könyv elég vékonyka volt, megvettem.

Később pedig szörnyülködtem, látva hogy az Agyar mellett nagy könyvkupacokban álló Halálos Zóna és a Duplikátor gyermekei látványos módon megfogyatkozott a nap végére.

“Ez már a vég.” – KennyTheOne

Üdv a Zónában, bár mégsem:

Jezsi Tumanovszkij kötete azért is furcsa termés, mert eléggé korai érésnek minősült.

Tudni kell erről a könyvről, hogy a Shadow of Chernobyl megjelenése előtt (szolid 5 évvel) a GSC-s srácok egy novellapályázatot írtak ki, hogy az addig kiadott játékinformációk alapján minden magát elég jó írónak képzelő rajongó megpróbálhasson valamit hozzátenni a frissen megjelenő S.T.A.L.K.E.R. univerzumhoz. Ezen a pályázaton nagy meglepetésként robbant, hogy Józsi Turmix egyenesen egy egész regényt hozott össze a szűkös határidő alatt, ami annyira megtetszett a GSC fejeseinek, hogy azon nyomban győztesnek is hírdették ki és közre is adták a regényét.

Na most, kérem szépen. Ezek szerint ez az ELSŐ megjelent STALKER fanregény. Tehát ha megjelenés szerint kerültek volna fordításra a fanregények, akkor ennek kellett volna először kijönnie magyarul. De nem, megkaptuk helyetett Vaszi Faszit.

Szóval a könyv egy időben jött ki az első STALKER játékkal, így annak univerzumával ha mutat is hasonlóságokat, ennek ellenére bizonyos dolgokban gyökeresen eltér. Ezekre az eltérésekre nagyon nem fogok majd kitérni a kritika alatt, ugyanis a legtöbb nagyobb eltérésnek nincs komolyabb jelentőssége a cselekmény szempontjából, a kisebbek meg elég jelentéktelenek.

Minden könyv a borítójával kezdődik:

Oké, a borító szép. Ennyit tudok elmondani róla.

A Duplikátorral ellentétben végre egy olyan képet használtak, ami a STALKER világához köthető és a Halálos Zónával ellentétben nem mostak rá olyan undorító neonzöld betűket sem. Ez a borító tisztességesen megoldott és csak azért nem mondom tökéletesnek, mert nem eredeti munka, hanem egy játékhoz kiadott hivatalos háttérkép újrafelhasználása

“A stalker életében egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem is tudja, miért megy a Zónába. Úgy vonzódik hozzá, mint gyermek az anyjához, mint vadállat az itatóhoz, mint virág a naphoz. Nem tudja, mit eredményez az útja, csak azt, hogy kezével rejtélyeket és szentségeket fog kiszakítani a Zóna méhéből.

Néhány év után a stalker függővé válik. Nem élhet a Zóna nélkül. Nem tud meglenni a halálos kockázat nélkül, az őt körülvevő csend nélkül, a feje fölötti bágyadt napfény nélkül. Próbáld meg fél évre bezárni a négy fal közé, és megtapasztalhatod, milyen a stalker a Zóna nélkül.

Pedig folyamatos küzdelem az élete: ki a fogát hagyja ott, ki csak valamelyik testrészét. Stalker volt, de most nyomorék, aki már nem mehet a Zónába. Végzete arra ítélte, hogy ott éljen a közelében, hallja hívását, lássa, ahogy szerencsésebb bajtársai elmennek és visszatérnek, s meghaljon a vágytól, mely már soha sem válhat valóra.

A legtöbb stalker életében eljön a végső összecsapás ideje is, amikor határoznia kell: boldogan hal meg a csatában, vagy életben marad, emberi roncsként. Ez egy nagyon fontos döntés, mindenki a saját képességei szerint hozza meg: megtáncoltatni ellenségeit egy halálos forgatagban, és egyesülni velük a Zóna időtlenségében, vagy feladni egy részt saját belső világából, és megmenteni azt, ami ezután már alig ér valamit: az életét.

Az igazi stalker megérzi, amikor eljön a végső csata ideje. És ezt mindenki másképp éli meg. De ha felfogtad, ha megragadtad, ha beléd ivódott, akkor neked már semmit sem kell elmagyarázni. Az utolsó pillanat, átitatva a csata gyönyörűségével – mi lehet ennél szebb? “

Ez a hátszöveg egy az egyben a könyvből kölcsönzött idézet. Régóta mondom, hogy vonakodom az olyan könyvektől, amik megpróbálják azzal eladni magukat, hogy mindenféle ajánlót, meg hatásvadász spolierezést nyomnak a hátlapjukra. Nekem így már egy hatalmas piros pont, hogy nem mindenféle random monológok, vagy ismeretlen írók ajánlásai vannak rászarva, hanem a könyv előre megmutatja, hogy mire is lehet számítania annak, aki megveszi és ez így tökéletesen rendben is van.

Agyar a játékban:

Agyar neve ismerősen csenghet a játékosok számára. A játékok univerzumában ugyanis Strelok csapatának tagjaként volt ismert. Egy furcsa, magában motyogó alakként említi a kevés forrás, illetve egy technikai zseniként, aki a Zónában guberált alapanyagok segítségével bármit képes volt összerakni. Ez onnan derül ki, hogy az atomerőműben található titkos ajtó feltöréséhez az Ő által hátrahagyott dekódert kell alkalmazni.

Mellékesen még tudni lehet róla, hogy Strelok csapatában egyedül Ő használt exoskeleton szervóruhát, amit a Pripyat-i sírja kirablása során vehetünk magunkhoz. Igen, a sírjából, ugyanis nem sokkal a Clear Sky eseményeit követően valaki (feltehetően Heg, a sebhelyes zsoldos) megöli.

Ezt követően Szellem eltemeti, de nem tudni, hogy hova. Ugyanis a Shadow of Chernobyl-ban két sírhelye található: az egyik Pripyat-ban, a másik pedig a Katonai raktárak melletti elhagyatott faluban. Feltehetően ez egy véletlenül bennmaradt hiba a játékban, bár lehet hogy csak két sztalker, akik ugyanazt a becenevet használták. Mindenesetre a szervóruha a Pripyat-i sírból szerezhető meg, így én magam a kánon szerinti sírhelyet is oda teszem.

Sok más ezen kívül nem derül ki róla. A róla készült egyetlen képen is pusztán hátulról látható, így arról csak annyit lehet kideríteni, hogy elég kétajtós szekrény alkata volt, illetve szemmel láthatóan borotválta a fejét. Ezek alapján a kánont annyira nem ismerők jogosan tehetik fel a kérdést, hogy akkor ez a fickó miért is számított nagy karakternek? Nos, itt magam is be kell erősítsek, egyáltalán nem volt szinte semmilyen karaktere a játékok világában. Nem is volt lehetőségünk a vele való találkozásra, azon túl hogy a Clear Sky eseményei során követhettük egy ideig a nyomait, míg végül elege nem lett abból hogy valaki a nyomában koslat és egy alkalmas helyen egy claymore akna bevetésével sikeresen elvette a játékos kedvét a további kergetőzéstől.

Agyar a regényben:

A regény és a játék univerzuma közötti eltérés rögtön észrevehető a főhős karakterén. Agyar ugyanis a regényben egyáltalán nem az a műszaki zseni, akit a játékban meg(nem)ismerhettünk. A könyvbéli Agyar ugyanis egy amolyan „sztalkersámán“. A hivatalos kánonban talán a megjelöltekhez lehetne a leginkább hasonlítani, azon sztalkerek ritka csoportjához akik valami módon spirituálisan összefonódtak a Zóna lényegével, megértik annak természetét és képesek anélkül ép állapotban tartani a seggüket, hogy fél tonnányi acélba és kevlárba öltöznének, valamint magukkal hordoznának egy Agáta névre keresztelt kalasnyikovot.

Ugyan a sztalkersámánkodás mibenléte rögtön felébresztene bennem egy kérdezősködő kisördögöt, aki a Coelho idézeteket hallván a röhögés energiájából táplákozik (vagyis a minden emberben ott élő kicsi Ricz-et), azonban ezt rögtön képes volt elhalgattatni valami és kritikusi énem most szégyenében megszólalni sem mer.

Egyszerűen imádom a regénybéli Agyar stílusát!

De hát… Tele van röhejesebbnél röhejesebb akciópornózással…

Nem érdekel! Egy sztalker aki a Zóna határán, egy teraszos kunyhóban lakik és akkora arc, hogy ha a helyzet megkívánja akkor akár hagymákat is kész használni hogy utat találjon az anomáliák között, az itteni Agyar nekem csak imponálni tud!

Sztori, mint meséli az önmagát:

A történet epizódszerű, egészen pontosan négy nagyobb részből áll, melyeket az Agyar körül folyamatosan halmozódó és egyre furcsább események hálója sző össze.

Az első történet maga Agyar egy átlagos utazásával kezd a Zónán belül, ami végül két titkozatosan felbukkanó alak, egészen pontosan egy a Zónán belül végzett körútja során lezuhant ukrán bürokrata, illetve a megmentésére érkezett csapatból egyedül megmaradt parancsnok miatt kezd el bonyolódni. Agyar elvállalja, hogy segít kijuttatni a Zónában teljesen életképtelen aktakukacot, ám a hamarosan nyomukba eredő kutyafalka eléggé megbonyolítja a dolgokat.

Nagyjából ennyi ennek a résznek a története, annyira nem is hosszú hogy elhúzzam vele itt az időt. Ami eltérés itt taptasztalható, az a mutánsok viselkedése, illetve a fajtája. Többek között az óriási hordákban támadó fekete kutyáké, akik (hála a kurva jó égnek) sohasem bukkannak fel a játékokban.

A második történet ennél már furcsább egy kicsit… Ugyanis felbukkan egy magát Gárdistának becéző alak, aki mindenképpen rá akarja venni Agyart arra, hogy elkísérje őt a Zónába, hogy ott csináljon valamit és…

Mond ki!

De nem akarom…

Mond csak ki, nem szégyen…

Amilyen istenes mindfuck kerekedik ennek a fejezetnek a végére, az egész egyszerűen nem emberi közegből való. Talán egy, az Androméda galaxisban tenyésző hétpupú mutáns csigaivadék megérti a cselekmény logikáját, de ezt a második „fejezetet“ én inkább úgy-ahogy van kivágtam volna az egész történetből.

Sajnos már elég régen olvastam a könyvet…

Ki gondolta volna!

De még így is elég tisztán emlékszem arra, hogy mi is történt. Gárdistáról lassan kiderül, hogy igazából Zónán kívüli telepaták küldötte, akik azért indították útjára, hogy megtalálja a Zóna területén tenyésző telekinetikus mutánst, aki a Zónán kívül munkálkodó telepatikus sztalkerek elméjére veszélyt jelent. Gárdista be is akart jutni a Zónába, ehhez pedig bevetette telepatikus képességét, hogy meggyőzze vele Agyart és ezen kívül még olyan faszságokra is felhasználta, minthogy elhitette vele, hogy a zsákjában lapuló tíz tonnányi éles lőszer igazából löncshúsos szendvics, illetve amikor beszélgettek igazából nem is beszélgettek, csak a telepatikus hatalmánál fogott Gárdista beszélgetést színlelt, hogy Agyar a fejében azokat a mondatokat vélje hallani, amiket szeretett volna…

Te jó ég, megfájdul a fejem!

Az enyém is…

Hé, várj csak! Itt a bizonyíték!

Mire?

Hisz ez egy tevepatás képesség! A könyvnek saját tudata van! Képes behatolni az agyadba és ott azt az érzést kelti, hogy amit olvasol az jó, közben pedig…

A második faszságot kivéve tényleg nem egy rossz könyv.

Jaj ne, elkapta Qtyát!

Tényleg amúgy. Ez az a rész, ami nagyon elrontja úgy az egészet, hogy erős közepesnél sajnos nem tudom jobbnak mondani. A telepatikus hülyeség túlerőltetése itt nagyon rossz hatással volt az egész koncepcióra amire a regény épült és ez csak tovább rombolta azt az amúgy jó felépítményt, amire később ráépültek a soron következő…

A harmadik rész volt nekem úgymond az, amitől nagyon sokat vártam. Rögtön kezdve azzal, hogy a Zóna valami rejtélyes okból kifolyólag hirtelen terjeszkedni kezdett és alig egy éjszaka alatt bekebelezte Agyar tanyáját, illetve a közeli ukrán városkát is (gondolom Szlavuticsot, vagy Csernyigovot). Itt ez a rész nekem kifejezetten tetszett a kezdésekor, ahogy Agyar az anomáliákkal borított házában próbált hozzáférni a szétszóródott holmijaihoz, illetve ahogy a spájzból szerzett füzérről lopkodott fokhagymákkal határolta körbe a ház belsejében felbukkant anomáliákat. A pusztulás mértéke, a levegőben felbukkanó anomáliák miatt megdöglött madarak, a kipusztult háziállatok, a kiterjedt Zóna által széttépett szomszédos tanyák képe nagyon hangulatosra festette a harmadik fejezetet. Itt éles váltást jelentett a felbukkanó Szolgálatos osztag, az ahhoz való ideiglenes csatlakozás, az akaratlanul verbuválódott csapaton belüli paranoia, majd a téranomáliában való kilátástalan kiútkeresés.

Hogy is hívták a Szolgálatosokat?

Várjá, a nevük… Volt valami Örmény, vagy… Örkény… Mondjuk így már értem ezt a cuccot a döglött lóval és a repülő madarakkal…

Aha, szóval ennyire tetszett?

Az hogy nem volt megjegyezhető karaktere a szolgálatos katonáknak sajnos elég komoly negatívum ennél a résznél. Habár Agyar ismét odatette magát, ahogy a térbuborékban való eltévedést követően egyszerűen leült a tűz mellé szalonnát sütni, amíg a szolgálatosok őrülten keresték a kiutat az erdőből, miközben mindig ugyanahhoz a tábortűzhöz jutottak vissza, illetve Agyarhoz és az Ő sülő kis szalonnájához.

Na de ne feledjük!

Jaj, hagyjál már békén! Most muszáj?

Igen, muszáj!

Szóval ezt a részt is halovány cseszésként éri az, amikor végre kijutnak a kitágult Zóna határai mögül, a hadsereg összegyűtji a túlélőket, majd elkezdődik valami „halálos méreg van benned ami megöl ha nem lopsz nekem negyvennyolc órát“ szál. Magyaráznak valamit egy másik Zónáról a Zónán belül, ami nagyjából akkora igazság, mint hogy a nők vagináján belül található még egy pina.

És még csak ne is említsem a római légiósokat, ugye?

Jaj, hagyj ezzel békében, nem akarok arra a részre emlékezni!

MOND!!!

A hadsereg kényszeréből kifolyólag Agyar be is hatol ebbe a belső Zónába, aminek áltudományos paraméterei legalább annyira érdekfeszítőek mint a Lajtabánság-i bélyegek történelmével foglalkozó történészprofesszor előadása a Hajdúböszörményi falunapon.

Ehhez társul a szokásos Gyjakov-i főgonosz (ugyan az író nem Gyjakov és ez a könyv korábban jelent meg, de egész egyszerűen a csávó olyan kontrolcé, kontrolvé hogy az nem igaz) ripacs genyasága és ennyi volt a harmadik…

Az alternatív dimenzióban tenyésző földönkívüli sztalkerek és a római légiósok?

Hagyjál már ezzel békén!

Csináld!

Szóval az egész jól indult, majd megcseszett, de legalább hangulatos, viszont arányaiban fostos fejezet végén kiderül, hogy a Zónán belüli Zónát idegenek hozták létre az emberiség elpusztítására, ugyanis kiderül, hogy a Zóna igazából átjáró egy párhuzamos Földre, ahol szintén van egy ilyen átjáró Zóna, ami az idegenek otthonát szintúgy pusztítja. Ezért a ZUFÓK általjöttek az emberi világba, hogy megsemmisítsék azt és ezáltal bezárják a kaput, hogy ne szökjenek ki a tyúkok.

Ezeket pedig a kiválasztott Agyarnak kellett megállítania úgy, hogy az ukrán földbe évezredek óta eltemetett lelkeket feltámasztotta a Zóna és seregbe szervezte a ZUFÓK ellen. De ez a Wehrmacht katonáktól kezdve a napóleoni sorgyalogságig, a második magyar hadseregig, a teuton lovagokig elmegy, sőt, még egy római légiós is felbukkan a sorok között, ami nekem végleg betett valamit, ami után már csak arra emlékszem, hogy megint azon a rohadt Mátészalka-i fenyőfán gubbasztok és megint kihívták miattam a tűzoltókat.

Sajnos ez van, mindig jól kezdődnek a fejezetek, de mindig kikerekedik a végükre valami, ami miatt….

Negyedik fejezet!

Negyedik fejezet… Hát huhh… Miután Agyar által állította meg a ZUFÓKAT váratlan valakik (fél évvel később) vérdíjat tűznek ki a fejére, ami miatt az egész Zóna biznisz group a nyomába ered, a Szolgálatot kivéve, akik tudtak a ZUFÓK ellen végrehajtott hősies csatájáról, így a védelmükbe vették.

Nem azt mondom, hogy tökéletesen megfelel nekem ez a szituáció és a szabadságosok kapják be. Nem! Helyette azt mondom, hogy nekem ez a szituáció tökéletesen megfelel és az összes szabadságos hülyegyerek térdeljen le előttem bevazelinezett szájpadlással és…

QTYA!

Szóval a Szolgálat kivételével az összes klán Agyar nyomába ered, ami hamarosan állandó összecsapások színhelyévé teszi a Zónát. Agyar mi mást tehet, arra a helyre menekül, ahova bajban lévő sztalker menekülhet (természetesen az Ingoványba). A cselekmények sorozata ekkorra már annyira megkettyintették az agyát, hogy egyfajta üdvözült állapotban járja a mocsarat, érezhető rajta hogy a Zóna valóban megjelölte őt és a kiválasztottak szűk rétegéhez tartozik. Ezt a kis elmélkedős részt szakítja félbe pár katonai sztalker és a banditák összetűzése Agyar fölött, ami végül ahhoz vezet, hogy a sufnigyártott főgonosz újra felbukkan és elragadja magával főhősünket, akinek a segítségére egyáltalán nem tud sietni a Szolgálat, lévén megfeszített erővel védekeznek a támadó klánok túlerejével szemben.

A főgonosz (valami Rideg, a fene tudja már) el is cipeli Agyart a körözvényen feltűntetett helyre és akkor kiderül, hogy ez nem más miatt történt, mint a gonosz ZUFÓK miatt, akik közül sokan a Földön rekedtek, miután Agyar legyőzte a támadó seregüket és hogy haza tudjanak jutni, az őket ott tartó Agyarnak meg kell halnia. Így hát Agyar végső önfeláldozásként átlép az átjárón és itt a vége, fuss el véle, törjön le a faszod vége.

Minden dolgok értelme ott rejtőzik, hol azt nem is sejtenénk:

Hát huhh… Mit mondjak erről az egészről?

Értékeld!

Az író stílusa kielégítő, a fordítás pedig ezúttal jól sikerült. Nincsenek a Halálos Zónában még meglévő félrefordítások, így hát úgy tűnik, hogy a duplikátorral kezdődően sikerült révbe terelni a fordítást. Sándor Gábor ugyan továbbra sem lopta be magát a szívembe, de a stilisztikai megformáltság megfelelően sikerült, szóval panaszom nagyon nem lehet rá.

A karakterek Agyaron kívül nagyon nem léteznek, de egy 300 oldalt sem elérő könyben ezt meg lehet bocsátani, pláne mert a főhős karaktere elég jól ki lett dolgozva.

És most jön.

A történet pedig… Amilyen kecsegtetően kezdődik mindegyik rész, olyan marhaságba is fullad néha a befejezés. Az első rész még egész jó, a végén lévő fordulat is szépen ki volt dolgozva, ahogyan a negyedik rész is jó volt. A probléma a másodikkal és a harmadikkal volt, amik annyi faszságot tartalmaznak önnön magukba tömörítve, hogy ha azt részecskegyorsítóban ütköztetnénk, akkor kapnánk egy, a fekete lyukkal egyenértékű pusztításra képes jelenséget: A faszlyukat!

A telepatás hülyeség a második részben, illetve a Zónán belüli Zóna az idegenekkel már tényleg felcseszi az ember agyát, a légiós pedig egyenes ütemben végrehajtott offenzíva volt az agyérgörcs kikényszerítésére, azonban…

Azonban mi?

Ez egy egész jó könyv.

Qtya… Jól vagy?

Lehet csak az elődeiből visszamaradt poszttraumatikus stressz mondatja ki ezt velem, de Vaszi Faszi kontármunkásságához viszonyítva ez a könyv továbbra is egy mestermű. Itt azonban a REKT nem a könyv minőségibb kidolgozása, vagy a sokkalta sztalkeresebb tartalma miatt következik be, hanem egyetlen egyszerű és szolid tény miatt:

Tumanovszkij úgy írta meg a regényt, hogy szinte semmit sem tudott a játékról. Az első kiadott Dev infókban még szerepeltek űrlények, meg hard sci-fi vonal is, ami valószínűleg ezt az idegenes hülyeséget kitermelték magukból. Azonban maga a tény, hogy Tumanovszkij kollega gyakorlatilag zéró információval, első regényeként, mindössze saját kreativitására hagyatkozva JOBB REGÉNYT ÍRT, mint a kipróbált írónak minősülő Vasziljev, aki mögött ráadásul még ott ült több gigabájtnyi, interneten bármikor elérhető információ, na az aztán már tényleg valami egészen botrányos. És ez az a REKT, ami megismételhetetlen és aminél jobbat még nem pipáltam életemben. Jezsi Tumanovszkij, megjegyeztem a neved!

Végső értékelés:

Stílus: 7/10

Történet: 5/10

Karakterek: 7/10

Megvalósítás: 8/10

Összességében: 7/10

A folytatásban…

Anyukának igaza volt: A liberálfasizmus létezik…

Egy kérés az írótól: Tudom hogy sokan olvassátok a kritikákat, annyi lenne a kérésem, hogy most az egyszer erőltessétek meg magatokat egy kicsit és véleményezzétek a munkámat. Szeretnék javítani rajta ott ahol lehet, de visszajelzés nélkül ez nem lehetséges.