Rosszabb, mint a Mirai Nikki? – Avagy 10 rész az ideg-összeroppanáson túl

Ki itt kívánsz, fagyjon el a lepényed!

Kívánság.

Mindannyiunknak vannak bizonyos vágyaik, amelyeknek teljesülését mindenképpen meg akarjuk valósítani, kerüljön bármibe. Van aki pénzt akar, van aki hatalmat az emberek fölött, van aki a szembe-szomszédban lakó bögyös szőke csajt, és persze van, aki egy halhatatlan és dúsgazdag bögyös szőke csajt.
Mindenki kívánt már azonban dolgokat, amiknek a megvalósulását igazából nem is gondolta igazán komolyan, csak a pillanat hevében teljesen legitim dolognak tartotta.
“Egész jó kritikája van ennek a Simun Vrocseknek… Bárcsak kiadnák már a könyvét magyarul.” – Qtya, 2014

 

Mostani kritikai alanyunk, a Big Order is ezen az úton indult el és hogy hogyan is sikerült megvalósítania, na azt inkább jobb lett volna nem meglátni.

 

Ezt én mintha már láttam volna valahol…

Amikor elkezdtem nézni az animét, valahogy minden annyira… annyira ismerősnek hatott. Először csak az intenzív fosvahányást idéző halovány szájíz dolgoztatta az agyamban a fogaskerekeket, aztán rámtört az érzés, mintha átdöftek volna egy rozsdás kést a gyomromon és mentos-kóla bombaként felrobbantottam volna magamat, hogy ezzel is megmentsem a világot valamitől, ami… Basszus, ezt a szart ugyanaz a mangaka jegyezte, aki a Mirai Nikki-t!

Sakae Esuno míves seggéből rántotta elő ezt a történetet, amire én csak annyit tudok mondani, hogy ez itt a Mirai Nikki újrafelhasznált kistesója – vagyis egyik nap megkereste be nem tervezett szerelemgyermekét, alaposan megtolta rektálisan, majd a megszülető gyermeket elnevezte Simun Vrocseknek.

“Történet”?

Tíz évvel ezelőtt egy tündér, Daisy bukkant fel a világon és azt kérdezte egy Hoshimiya Eiji nevű fiútól, hogy ha kívánhatna egyet, akkor mi lenne az egyetlen kívánsága? Eiji kívánt egyet, ami által elindította a Nagy Pusztításnak nevezett eseményt, ami nevéből kifolyólag elpusztította a Világ jelentős részét. Az eseményt követően bukkantak fel az úgynevezett Order-ek, különleges képességgel rendelkező személyek, akiket ezután minden normális ember tűzzel-vassal üldözött abban a reményben, hogy köztük megtalálhatják azt az embert, aki kipusztította a világot.

Itt most egy hosszabb rész következett volna, ahol Qtya kitárgyalja a történet fontosabb aspektusait, azonban mivel a történet gyakorlatilag nem létezik, így annak aspektusai sincsenek, szóval a fenn megnevezett rész egyáltalán nem is létezik.

Oké, szögezzük le a dolgot, a történet egy nagy nulla. Az alapstory-val nem lenne semmi baj, csak a mangaka a Mirai Nikkihez hasonlóan semmit sem tudott kezdeni vele, ezért vagy teleszórta klisékkel, vagy összelopkodott mindenféle dolgot más, jó animékből.

Mondom a példát:

A történet szerint Eijinek van egy húga, Sena, aki súlyos beteg. Egy nap egy vöröshajú katonalánnyal való váratlan találkozás során felbukkan a Daisy nevű tündér, aki feléleszt benne egy különleges képességet, ami folytán képes parancsolni az embereknek. Innen tovább bonyolódnak az események és Eiji hamarosan egy terrorszervezet élén találja magát, akik függetlenítenek egy darabot Japánból és hadat üzennek a fél világnak. Mindeközben pedig Eiji egyetlen célja az, hogy létrehozzon egy világot, ahol a húga boldogan élhet…

Írásban sajnos nehezen lehet kifejezni Qtya mostani arckifejezéseit, szóval megpróbáltunk valamilyen képanyagot találni, hogy a lehető legjobban tudjuk illusztrálni és végül ezt találtuk:

Esuno… Hogy a tizenegyedik brit transzvesztita húzná a seggedbe egy fehér ló vérerekkel teli hosszú faszát, hát hogy pont a Code Geass történetét kellett neked lenyúlnod, hogy rektelnének minden fronton az orosz cségósok!

Jól van, oké, jótól nyúlni nem bűn. Már amennyiben képes vagy az így kapott anyagot megfelelő eszközökkel teríteni, mert elég egyetlen dolgot elrontani a finomítás során, hogy a luxuskurváknak való kokain helyett a csövesek meth készleteit bővítsd pár zacskónyi macskaszarral.
És pont ez történt a Big Order esetén is. Adott volt a Code Geass alaptörténete, amire aztán Esuno ráhúzta a Mirai Nikki klisétárát és aztán amit kisütött, az itt jól láthatóan nem az, aminek lennie kellett volna.

A Big Order ugyanis bukik. A fő problémája nem az, hogy nincs benne elég kontent, hanem hogy Esuno túl sokat próbált meg beletolni. Így történhetett meg az, hogy az anime egyszerre sok frontot nyitott, viszont egyiken sem tudott megfelelően helytállni, tetézve mindezt a kaotikus stílusváltásokkal egy epizódon belül, amik már csak arra értek oda, hogy megnézzék a koporsóba vert utolsó szögeket.

Vázolom:
Az egyik fronton ott vannak az Order-ek, akik leszakították Japán egyik nagyobb szigetét és háborút hirdettek a Világ ellen. Mindeközben kiadták Eiji titkát, miszerint Ő pusztította el a világot tíz évvel ezelőtt, majd királyuknak választották, de csak miután megzsarolták, hogy ha nem teszi azt amit ők mondanak, akkor kiadják őt a vérengző tömegeknek. Erre Eiji bedühödve irányítása alá vonta a vezetőket, aztán nem tett semmit, mert úgy látta jónak.

Mindeközben persze zajlik a háború Japán meghódításáért, a belső konfliktus Eiji és a szervezetet vezető Order-ek között, meg minden egyéb faszság.

A fent leírtak alapján már kiszűrődik, hogy a Big Order legnagyobb hibája az, hogy kaotikusan kapkod és össze-vissza rohangál a történések között, hogy aztán a nagy rohangálásban bokáig fossa a gatyáját, aztán elcsússzon a padlóra csorgott híg fosban.

Nem viccelek, az egyik részben öt perces időintervallumon belül történik a nagy felismerés, egy poénkodás azzal, hogy a csaj terhes lett attól, hogy Eiji megfogta a nyuszifüleit és persze és a többi és a többi, kár lenne ragozni.

Ja, és hogy el ne felejtsem: “ORDER!! ORDER!!! ORDER!!! SENA!!! ORDER!!! SENA!!! ORDER!!! SENAAA!!!”

És mindent amit eddig leírtam csak fostos habként díszíti az Asread stúdió kontármunkája. A grafika szerintem iszonyatosan ronda, de ami a pálmát a bokorba viszi és erőszakolja meg, az a karakterek egyik másik arckifejezése, amivel lazán nyerhetnék a Nemzetközi Hülyefejek bajnokságot Japán számára.

 

Rövid kritika és máris zárás:

Őszintén, többet nem is akarok elmondani erről a szarról, mert egész egyszerűen nem lehet.
A története a Mirai Nikki újrafeldolgozása és a Code Geass-ból való lopkodás, a karakterei egyáltalán nem léteznek, de azok legalább annyira életképesek, mint egy a vízbefojtott kismacska és annyira szimpatikusak mint én a vízbefojtott macska mellett állva, merevedésemet el-elpillantva rejtegetve.

Utóbbi mondatot nem kommentálom.

Az egyetlen ok, ami miatt kiköhögtem egy gyors kritikát belőle pusztán az, hogy kipróbáljam magam egy anime hosszabb kritizálásában. Remélem elnyerte mind az öt olvasó tetszését és a legközelebbit sokkal szakszerűbben is megcsinálhatom.

Legközelebb tényleg az Agyar kritikájával jelentkezem, addigis várjatok nyugodtan türelemmel és ha valaki szívesen megverne a korábbi kritikáim miatt, azt izgatottan várom a Mondocon-on.

Cheeki Breeki.

Értékelés:

Előzetesen 1/10

+1 pont a zene

+1 pont, hogy van néhány jó poén az elején

3/10

Könyvkritika Qtya koponyájából; Andrej Gyjakov: Túl a láthatáron

Cím: Túl a Láthatáron

Eredeti cím: За горизонт

Író: Andrej (nem vagyok pedofil) Gyjakov

Eredeti kiadás: 2013

Magyar kiadás: 2015

Fordította: Medzibrodszky Alexandra (ezt a nevet is kibetűzni)

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Oldalszám: 386

Túl az análon:

Itt vagyunk hát végre azon a helyen, ahol az álmok sohasem válnak valóra. Ahol a Föld és az Ég nem ér össze, ahol a mesék csak mesék maradnak és ahol az erotikus művészfilmek nézői legfeljebb csak gatyába rázzák.

Hölgyeim és jobbára uraim, egy vallomással tartozom most önöknek.

Andrej Gyjakovot, mint írót, ettől a pillanattól fogva tartom szakmára nemcsak alkalmatlannak, de egyenesen sőt! Nem tudok még egy olyan írót mondani, aki konkrétan csak a kiéhezett közönség igényeit kielégítő pornóval el tudta érni, hogy érkező könyvei minden egyest kiadást követően közösségükön belül instant kultstátuszba kerüljenek mindenfajta különösebb megerőltetés nélkül, ami által egy cseppett is emlékezetes műalkotások maradnának.

E.L. James…

Oké, köszönöm. Esetleg lenne még valami hozzáfűznivalód a mondandómhoz, vagy folytathatom a már teljesen élét vesztett mondandómat a Gyjakov purgatóriumot illetően?

Csak segíteni akartam…

INKÁBB NE SEGÍTS!

Könyvet tolláról, madarat barátjáról, embert borítójáról:

Végre ki tudom mondani kerek a perec, hogy szép a borító!

El sem tudom képzelni miért, de valahogy akárhányszor a kezem ügyébe kerül egy Univerzum kötet, szinte mindig csak szidni tudom a borító dizájnerét, hogy mégis hogy a fenébe volt képes egy ilyen gagyi ganétalicskát az orrunk alá tolni, sőt, A Pétervári háború esetén még bónuszként jól rá is szarni egy keveset, mert mindent a kedves olvasó kedvéért.

Ezúttal magára a borítóra nem lehet panaszom. A színek zavaróak lehetnének, hiszen sokkal élénkebb színvilággal dolgozik, mint az elvárható lenne egy Metró könyvtől, azonban ez szerintem inkább csak hozzáad az összképhez, így összességében nem tudok rá panaszkodni.

Itt most ugyan felhozhatnám, hogy az eredeti orosz borítók mennyivel szebbek, de ebbe ne menjünk bele, mert egészen estig tartana felsorolni és megint azzal vádolnának meg páran, hogy halban is csak a szálkát keresem… Mondjuk Gyjakov kapcsán inkább szálkában a halat, de ezt majd későbbre.

Ami fontos, az természetesen megint csak a leírás!

Dárda és Gleb újabb története baljósan kezdődik: megint háborús helyzet alakul ki, a Vegán Birodalom totális expanzióba kezd, az egész pétervári metrót a hatalmába akarja keríteni.
Közben felcsillan a remény is: állítólag valahol egy titkos tudományos program keretében meg akarják tisztítani a földet a radioaktív sugárzástól… De hogy megtudják, valójában mi is ez a program, és tényleg van-e remény, hogy a maradék emberiség visszaköltözhessen a felszínre, a rettenthetetlen Dárda és az ifjú hős, Gleb kis csapatának egész Oroszországon át kell verekednie magát. Közben meg kell küzdeniük az „olajzabrálókkal”, a „sztyeppkutyákkal” és a legkülönfélébb mutáns lényekkel is: van, amelyik az elméjüket magzavaró „észpenészt” bocsát rájuk, vannak alakváltó „metamorok” és gigantikus sáskák…

Egyszer régen megfogadtam, hogy soha többé nem iszom… Aztán megláttam nagyanyámat pucéran és ezt a fogadalmamat azóta többször is megszegtem, mint ahányszor módomban állt újra letenni. Ezúttal azonban nyíltan ki kell mondanom, hogy erre aztán már végképp nem szabad innom semmit, különben a tömény Gyjakov részecskék kölcsönhatásba lépnek az alkoholmolekulákkal és olyan erőhatást hoznak létre, amiből ép elmével, vagy élvezetes írói stílussal nem kerülhet ki az ember.

Magyarán ezen a ponton a könyv engem már elvesztett és nagyon remélem hogy nem is fog megtalálni, különben értelmeznem kellene, hogy mégis ki a franc gondolta azt, hogy ezen nem fog sírva röhögni minden második ember, aki elolvassa… Észpenész… ÉSZPENÉSZ! Már csak a gondolatától kavarog valami az agyamban!

Végül azt is megtudjuk, hogy mitől kergült meg a természet, s kezdett ilyen szörnyeteg teremtményeket szülni.

NEM! NEM! NEM! NEM! és NEM! Gyjakov, ezt nem szabad! Nem szabad! De megtette… A Pokol hetedik fasza megszülte a Sátán ikertestvérét és most mind a kettő a Szartrónért harcol. Ennyire vagyok most megütve, hogy szakadna rá az R.R. Martin könyvgyűjtemény!

A METRÓ 2033 UNIVERZUM eddigi legnagyobb felfedezése Andrej Gyjakov: az olvasók az ő első könyvét szavazták meg a sorozat legjobb regényének, a másodikat pedig a 2011-ben megjelent legjobb regénynek. A trilógia – melynek ezt a befejező kötetét Oroszországban olvasók tízezrei várták – számos országban aratott nagy sikert.

 

 

 

Ez a számos ország gondolom Oroszország, Fehéroroszország, Ukrajna és Lengyelország. Az előbbi háromban az orosz kiadók a nagyobb címeket általában egyszerre dobják piacra, lévén nem kell szinte semmi pénzt sem költeniük a fordításra és nagyobb tételben olcsóbb kihajigálni a könyveket. A lengyelek meg… a lengyelek meg csak simán ott vannak.

Ezt mindenképpen közölni akartam, mert volt korábban egy érdekes beszélgetésem, ahol a beszédpartnerem erről szinte semmit sem tudott és úgy próbálta meg védeni a Túl a láthatáron-t, hogy bizony az egy sikeres könyv.

Igen, az Alkonyat is.

Glukhovsky mézes-mázos cukorfalat módjára ajánlkozik:

Kinyitom a könyvet és ami fogad, az nem más, mint a Mester mézes-mázos előszava, melyben hosszasan taglalja, hogy mégis miért kellene nekem Gyjakovot jó írónak tartani. Én magam mélységesen tisztelem Glukhovsky mestert és a kedvenc íróim toplistáján egyértelműen kiemelkedő helyet foglal el (Orwell, menj már arrébb, nem látom tőled Bulgakovot!), de amit a könyv elején előad, azt még jó szívvel is csak körülményesen megalkotott seggnyalásnak tudom leírni, amit szerintem még Ő maga sem gondolt komolyan, csak na, azért minden könyvről érdemes jót mondani, amihez közünk volt.

Khmm… Szürkület… Khmm…

Igen, ilyenkor örülök annak, hogy nekem van önkritikám… Legalábbis remélem…

Lovak közül csap a lecsó:

Éppen elkezdődik a könyv cselekménye és szépen lassan kibontakozna a történet, amikor váratlanul… csak úgy szépen, jól átgondoltan és igényesen felvezetve… KIROBBAN A PÁNIK! A metróban kitör a háború, a Vegán Birodalom hirtelen terjeszkedésbe kezd a többi frakcióval szemben. Hullanak az emberek és gyűlik a szir-szar, amikor csörög Dárdáék bunkerében a telefon. A Vissza a Sötétségből meg nem ismert karakterek (és Füst), a két harcipulya és Dárda azonnal harcba is keveredik a barackkonzervek között. Szobáról szobára tombol a harc a vegánok és Dárdáék között, gránátok robbannak, ropognak a kalasnyikovok és Qtya éppen animálszexet néz a Pornhubon.

Mi?

Semmi, csak valahogy meg kellett akasztanom ezt, mert kezdtem túltolni.

Így kezdődik tehát Gyjakov trilógiájának záróregénye. Ha eddig nem mondtam eleget, hogy a fegyverolajtól bűzlő akciópornós kurva anyját… Nos… Akkor most kimondom. A fegyverolajtól bűzlő akciópornós kurva anyját!

Eléggé negatív érzelmeket váltott ki belőlem, hogy valaki képes így elkezdeni a regényt.

Félreértés ne essék, semmi bajom az In medias res kezdéssel, ha az igényesen van megoldva és felvet egy, a regény későbbi szakaszában rejtélynek nevezett dolgot, amit utólag lehet kibogozni a kézhez kapott információtöredékek által, de itt… Nem is tudom hogyan fejezzem ki magam, szóval megpróbálom.

A jó regény kezdése olyan, mint egy gyönyörű lány első csókja. Ha minden jól megy, akkor egész végig minőségi marad a szórakoztatás és amikor kifizeted és elmész AIDS tesztre, akkor nem fognak semmi nem normálisat találni, te pedig úgy emlékezhetsz vissza a tegnap este eseményeire, mint életed egyik legszebb éjszakájára.

Nos, Gyjakov karaktereit már “ismerjük” és mivel olyan húzást vett elő a kapapjából, amire senki sem számított, így a következő példázattal tudom a legegyszerűbben leírni.

A Túl a láthatáron kezdése olyan, mint amikor anyád részegen lesmárol téged, aztán amikor tudatára ébred tette súlyosságának, az önmaga miatt érzett undortól felkavart gyomorral, paraszti egyszerűséggel megy a szájból szájba okádás, aminek a végén nem csak hogy napokig nem mersz előjönni a szobádból, de aztán amikor mégis előmászol a kotorékból, akkor veszed csak észre, hogy herpeszt kaptál a saját anyádtól.

Mad Dardanov, a tajga harcosa:

A történet egy igen kemény hányadát Gleb és Dárda roadbook kalandja teszi ki, amikor kis csapatukkal közösen, egy mozgó bázissá átalakított rakétaindító teherautó nyergében haladva keresztülvágnak az elpusztult orosz sztyeppén.


A céljuk egyértelmű, olyan helyet akarnak találni Szentpéterváron kívül, amit nem pusztítottak el az atombombák, ami reményt adhat a metróban rekedt túlélők számára, hogy ne egymás legyilkolása, hanem a felszínen való boldog élet lebegjen a szemük előtt és minden egyéb cukormázas maszlag, amit már láthattunk a többi regényben, nem is fűzök hozzá több szót. Adott egy normális, se nem marhaság, se nem annyira kiemelkedő motiváció, ami körül összegyűlhetnek a karakterek és elkezdhetik egymás szisztematikus legyilkolását.

A probléma nem ebben gyökeredzik, hanem az egész expedíciót elindító legendában, miszerint valahol a messzi keleten, Vlagyivosztok városában talán létezett a háború előtt egy projekt, ami képes volt arra, hogy megtisztítsa a földfelszínt a sugárzástól és ajvé, kapa, kong a nagyharang, hagyjatok ezzel az idealista ökörséggel békén, mert mentem felköhögök valamit.

Szóval az már nem kérdéses, hogy van egy alapvetően tűrhető cél, amiért küzdhetnek a karakterek, de a dolgok… hogy is fogalmazzam meg… Gyjakov szegényes cselekményszövői képességei miatt az egész utazás egy hétvégi kiruccanásomra emlékeztet a Tisza partjára, csak itt kevesebb a vér és nem halnak meg annyian.

A fő gond eleve azzal kezdődik, hogy a beutazandó terület NAGY.

Szentpétervár és Vlagyivosztok között nem fél óra az út, még expressz gyorsvonattal is napokig tart egyik városból a másikba átutazni. Ilyen méretű távolság esetén egy alig kevesebb mint 400 oldalas regény, ha cselekményt és karakterépítést is rendesen akar tartalmazni, akkor bizony igencsak meg kell húzni valahol a nadrágszíjat. Gyjakov ezt nem tette meg, mégpedig annyira nem, hogy a szűkös terjedelemhez képest ezen a 386 oldalon képes volt önmagát többször is megismételni.

Eleve a Mad Max-re hajazó olajvadász felszíni motorosbandák közül felbukkan nem egy, hanem kettő, akik gyakorlatilag nem is térnek el semmiben egymástól. Kettő szerepeltetése ebben az esetben teljesen indokolatlan húzás volt, lévén az előbbivel egy üldözésen kívül nem is igazán történik semmi, míg a második konkrétan az első homlokegyenest koppintott változata, persze egy kis hozzáadott adalékinformációval, de semmi több.

Ezt így nem lehet megcsinálni.

Teljesen fölösleges volt két motorosbandát szerepeltetni csak amiatt, hogy ezzel is az időt húzza el a fontosabb információk elől. És itt kezdődik a legnagyobb problémám a regény roadbook tulajdonságait illetően: Egy rendes roadbook kalandkönyv esetén a bejárt tájnak és az út során érintett helyszíneknek valamilyen szintű egybefüggő atmoszférát kellene árasztania, hogy azok valóban egymáshoz közel eső helyek, amik között vannak megadott távolságok és vízválasztók, ennek ellenére azok egybefüggő területet kellene alkossanak, ahol egymással párhuzamosan is megtörténnek a dolgok.

Csak hogy egy példát hozzak: Ugye szerepel ez a két motoros banda, az olajzabrákolók és a sztyeppkutyák, akik állítólag a felszíni életet uralják a vidéki orosz tajgán, ezzel szemben semmi jelét nem látni annak, hogy ez a két csoport valaha is érintkezne egymással, küzdelmet folytatna a szűkös élelmiszer, vagy üzemanyagkészletekért. Ez az, ami egy ilyen könyv esetén nagyon illúzióromboló lehet. A helyszínek konkrétan egymás külön kis buborékjaiban létező tájak, amiket a főhősök utazásaik során felszínesen ugyan érintenek, de semmi egyebet nem tudunk meg belőlük. Az olajzabrákolóknál Dárda látja távolról a banda erődjét, de ezen kívül egy Tesco-gazdaságos nagyvárosban folyó motoros-üldözés és egy hangárban elvégzett szerelés történik, ami során minden történik, csak az nem, hogy bármennyi bepillantást nyerünk a környező vidék életébe.

Bunker a Bakonyban:

Badfear a kritikájában jobban kitért az itt játszódó banális hülyeségre, szóval én magam nem foglalkoznék vele túl sokat. Egész egyszerűen annyi történik, hogy (SPOILER!!!) Dárdáék csapata megérkezik egy Urálban épült orosz kormányzati bunkerhez, aminek vezetősége egy indiai kasztrendszerhez hasonló társadalmi berendezkedést igyekszik megszilárdítani hatalma fenntartásának érdekében.

Hoghogy nem, Dárda nagyon bölcsen úgy gondolja, hogy inkább nem szól bele a dolgok állásába, míg Gleb maga a kis zsenijével először rájön a genyák gonosz tervére, aztán valahogy mindenképpen jobbá akarja tenni az ottani emberek sorsát és… bazdmeg, Gleb! Nem ott laksz, semmi közöd a helyhez, ne próbáld már játszani a szabadságharcost!

Szóval nagyjából arról van szó, hogy a sztyeppkutyák rabszolgatartó bandája mindig összegyűjti a környéken guberáló csencsereket és egy adott táborba gyűjti őket, aztán megérkeznek a Bunker harcosai, felszámolják a tábort, megmentik a rabszolgákat és azok ezután annyira hálásak, hogy a Bunker feltétel nélküli lakói lesznek és megtűrik a kasztrendszert.


Most azt várja, hogy valakinek feltűnjön… Mondjatok valamit, legfeljebb lehülyéz és elmondja, hogy mi itt a baromság… Senki? Jó, akkor majd én.

Miért nem költöznek odébb akkor a sztyeppkutyák?

No igen, jó kérdés. Mert aztán kiderül, hogy a sztyeppkutyák bandája ugyanúgy a Bunker katonáiból áll, csak ők álharcosok és minden egyes rabszolgamentés egy jól megszervezett álháború, hogy a felszabadítottak ne is sejtsék, hogy igazából át lettek verve.

Na igen, itt csak egy baj van.

Megpróbálom a lehető legegyszerűbben körülírni:

Oleg: Te is a táborból szabadultál ki?

Grisha: Én is. Te mikor?

Oleg: Két éve.

Grisha: Én két hónapja.

Oleg: Furák ezek a sztyeppkutyák. Én a helyükben inkább elköltöztem volna, ha állandóan szivatják őket a srácaink.

Grisha: Ja. Hülyék ezek a sztyeppkutyák.

Több szót ez nem is érdemel, inkább csak egy óda az emberi hülyeség pantheonjában.

Hülye vagyok, de én legalább felvállalom!

Az Urálban történt kiruccanás során ugyanakkor nem más történik, mint megismerhetjük az aktuális “Én csak azért vagyok itt, hogy legyek!” főgonoszát a műnek, aki gyakorlatilag olyan, mint a Gyjakov összes főgonosz: Logikátlanul hülye, kisebbségi komplexusban szenved, pózerkedően és önmaga túljátszását mindig meghatványozva irritáló, egyébként Dárdához képest egy lúzer, de ez mit sem számít, mivel közben gyilkolja a csapattársait is és a többi és a többi. Kár lenne rá több szót pazarolni, mivel bármifajta szégyenkezés nélkül bevallom: Még a nevére sem emlékszem.

Csak arra, hogy a Kaszpi-tenger fölött szájból szájba adják a mutáns pelikánok…

Meg ha már mutánsok.

Elfajulnak a fajok:

A radioaktivitás egy kellemetlen dolog.

Kihullik a hajad, bevérzik a májad, tönkremennek a fogaid, véres lesz a székleted, beszárad a prosztatád, lekonyulnak a melleid, érzékenyek lesznek a mellbimbóid, kihalnak a dinoszauruszok és a végén te magad is belehalsz.

Az állatvilág annyiban értintett a dologban, hogy a rákos sejtburjánzás következtében az addig nem olyan nagy fajok nagyon nagyra képesek megnőni, azaz, értsd és lásd minden poszt apokaliptikus könyv kifejezetten fantáziátlan ötletelése, hogy: Ha felbukkan egy mutáns, akkor az nagy, hólyagos és gennyes a pofája, összevissza állnak a fogai és ami a leges-legfontosabb: Emberevő!

A Túl a láthatáronban felbukkanó mutánsok sorozatosan megmutatják, hogy a természet hülye. Erre a legkedvesebb példám pedig most következik!

Dárdáék eljönnek az Urálból és a bunkeres parancsnok üzletének megfelelően felkutatnak egy régi rakétakilövő állást, ami azzal fenyegetőzik, hogy kilövi a még megmaradt rakétáit és nagyjából ennyire is fontos ez a szál, többet nem is érdemes róla beszélni.

Az akciót követően valahol Asztrakhán környékén egy hatalmas, óriási sáskákból álló raj veszi őket üldözőbe és kergeti egészen a kikötőig, ahol aztán befészkelik magukat egy repülőgéphangárba.

Itt lenne kérem szépen alássan az a kérdésem, hogy mégis, ha egy ekkora rajnyi óriási sáska cirkál a sztyeppe fölött, akkor azok hogy a toszomba nem döglenek éhen?

Ez csak az első reakció, a másik rögtön természettudományokban egy ici-picit jártas elmémből következik, miszerint a rovarok NEM NŐNEK SOKKAL NAGYOBBRA a rákos sejtburjánzás következtében! Lévén testméretüket a belélegezhető levegő oxigénsűrűsége határozza meg, tehát ha egy sáska a sugárzástól meggyorsult növekedés folytán valóban kutyaméretűre nőne, mint ahogy azt Gyjakov leírja, akkor egész egyszerűen megfulladna és kész.

Karaktergárda az egyszínűség iskolájából:

Negatívumra negatívum, avagy hogyan vesztette el a szüzességét Auróra és miért gondolkodom én ilyesmiken, fúj…

Szóval a karakterek, amiket ha lehet így is nevezni, akkor inkább élnék a papír hasonlattal, ugyanis ezek a felszínes, kétdimenziós karaktercsökevények már-már annyira papírvékonyak, hogy lassan kedvem lenne belőlük csákót hajtogatni, azt felvenni és egy biciklidudával felszerelkezve a bolondok háza előtt eljátszani a Horst wessel Lied!-et.

Mi?

Nem tudom, ide volt írva a jegyzetfüzet szélére, szóval gondolom fontos lehet.

Viszont azt mindenképpen el lehet mondani, hogy Gyjakov három könyv alatt nem tanult meg rendesen karaktereket alkotni, holott erre szerintem elég időt kaphatott, ha már… Most komolyan, három könyv alatt nem tanulsz meg írni, az azért ciki.

Mindegy, nem akarok itt leragadni, folytassuk tovább és tovább, mert lassan a végére érek!

Szóval Gyjakov rettentően rosszul kezeli a karaktereit.


Válassz a sablonok közül és félig kész van a Gyjakov főhős.

Az még hagyján, hogy Gleb és Dárda kapcsolata az esetek többségében nem tűnik többnek, mint az apa és a szeretője…

Ez egy kicsit meredek volt…

Nem érdekel!

Szóval a két főhős közötti surlódás annyiban tetten érhető, hogy néha felköhögnek és egymás fejéhez vágnak pár sertést, aztán kibékülnek, aztán megint és újra és újra és újra. Új dolog nem történik a kapcsolatukban és pont, ennyi.

A mellékszereplők pedig konkrétan nem is léteznek… Egy kivételével, de őróla majd később.

Szóval a mellékszereplők nagyját nekünk ismernünk kellene ugyan az előző könyvekből, azonban és itt ugrik a majom betonkeverőbe, egyáltalán nem emlékezetes egyikük sem. Van itt a sablon kedvéért orvos, szerelő, meg egy izé… egy…

Nem ér visszalapozni!

Szóval valami Indián, aki ha jól emlékszem egy csutka volt, azaz olyan alak, aki nem a metróban, hanem a felszínen élt a háború után és ennyi, többet nem tudok elmondani róluk.

Papírkarakterek tömkelege, akik egy kicsit sem megindítóak és ha valamit meg is tudunk róluk, akkor Gyjakov előveszi a régi módszerét: Most már meghalhatsz.

Újra békére leltél az életben és készen állsz arra, hogy új életet kezdj egy másik társaság tagjaként?

Dögölj meg!

Elérted életed nagy célját és készen állsz rá, hogy az új lehetőségek közül újat válassz?

Dögölj csak meg!

Az eddig törött kapafogadon elvégzett műtétnek hála végre képessé váltál arra, hogy csámcsogás nélkül edd a szalmakrumplit?

Dögölj csak meg, nem fogsz te hiányozni senkinek…

Ám mindig van valami, ami menti az egész szituációt. Egy szuperhős Gyjakov pusztaságának mélyéről, aki arra hívatott, hogy akármennyire is rossz a regény, Ő mindig képes legalább két ponttal megemelni az értékelést, hogy a regény végül ne kerüljön a szar kategóriába.

Egy nagytestű, zöld bőrű hős.

Füst!

Igen, komolyan beszélek. Az egész regényben egyedül Füst karaktere volt az egyetlen, ami fenntartotta az érdeklődésemet akkor, amikor már minden elveszni látszott és a végjátékban is Ő volt az egyetlen karakter, akiért izgulni tudtam.

Megtámadták a kocsit és egy tank arra készül, hogy szétlője a csapatot?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

A víz elkezdte elárasztani a barlangot és fenyeget a fulladás veszélye?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

Óriási sáskák támadták meg a csapatot és Füst vállalta, hogy feláldozza magát, hogy elinduljon a repülőgép?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

Ennek a rusnya, két méter magas, zöld izomkolosszusnak találtam egyedül elég érdekesnek a történetét és a személyiségét ahhoz, hogy végig tudjak érte izgulni a regény során és ez nem Gyjakov írói tehetségének, hanem éppen a tehetségtelenségének köszönhető!

Igen, ugyanis az a puritán szótlanság, míg a többi karaktert megölte, addig ez a szótlan stílus Füstnek pont jól állt ahhoz, hogy ha bármit is csinált, azt mindig élvezettel olvastam és így Ő volt az egyetlen olyan karakter, aki miatt azt mondom, megéri elolvasni ezt a könyvet, még ha összesen van 9-10 oldalnyi szereplése is.

Ennek a mutánsnak az élete olyannyira összefonódott a regényével, hogy végül a könyv végén tapasztalható önfeláldozása volt az, amivel lényegében ki is jelölte azt a pontot, hogy a nagy kalandnak immáron vége szakadt, Gyjakov letette a tollat és véget ért az Ő trilógiája.

Mielőtt még befejezettnek tekintenéd…

Mi van még?

Mi a történet vége?

Jaj…

Minden dolog összeér ott, hol a Nap felkel:

Elmennek Vlagyivosztokba, mutáns halak, kiderül hogy valóban létezik a keresett cucc, mutáns halak, elmennek megkeresni, mutáns halak, megtalálják és bonyodalmak, mutáns halak, Füst feláldozza magát a csapatért, mutáns halak, megszerzik a szérumot, mutáns halak, végső csata a főgenyával, Dárda feláldozza magát aztán kiderül hogy mégsem halt meg, regény végi megindító monológ és vége.. meg még persze mutáns halak.

Ennyi?

Mit nem értesz azon, hogy mutáns halak?

És az Alfafallosz projekt? Az áltudományos baromság, hogy létezik egy sugárzást evő baktérium? Hogy jövőlátó halemberek élnek Vlagyivosztok romjai között?

Mit ragozzak én még ezen, amit eddig még nem láttunk?

Talán hogy a mutánsok már a háború előtt is léteztek és nem a háború után alakultak ki, hanem csak kiszabadultak a titkos laboratóriumokból.

Nem érdekel! Úgy-ahogy van, ezt unkanonizálom. Ez nem létezik.

Gyáva vagy! Mindig is gyáva voltál!

Nem érdekel, hogy mit mondasz. Vége, Gyjakov soha többé nem térhet vissza. Elzártam azt a megmaradt kis erejét, a híveit Magyarországon személyesen én számoltam fel, ez az ország mától egy kis sziget, ahol a valódi metró rajongók minőségi könyvek után epekedhetnek és nem az olyan hatásvadász szemetek után, mint amiket Gyjakov ír.

Igen? Biztos vagy benne?

Mert szerinted mi törhetné meg ezt?

Tudod kijött egy új S.T.A.L.K.E.R. könyv egy ideje. Az Agyar…

Ugyan, szerinted megint készek lennének egy ugyanakkora szemetet kiadni, mint Vasziljev?

Próbáljuk meg. Hiszen te vagy a magyar sztalkerek mestere, vagy talán tévedek?

Ez az egy dolog van, amiben nem tévedsz… Ne feledd, kiveheted a Sztalkert a Zónából, de a Zónát nem veheted ki a Sztalkerből!

Végső értékelés:

Stílus: 6/10

Történet: 5/10

Karakterek: 4/10

Megvalósítás: 6/10

Összességében: 5/10

A folytatásban…

A sztalker életében egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem is tudja, miért megy a Zónába.