Könyvkritika Qtya koponyájából – Metró Univerzum; Simun Vrocsek: A Pétervári háború

Metró 2033 Univerzum

Simun Vrocsek – A Pétervári háború

Pétervár

Kiadó: Európa

Magyar kiadás: 2015

Fordító: Iván Ildikó

Oldalszám: 591

“Én optimizmussal tekintek a jövőbe. A katasztrófáig még van legalább két évünk.”

Bemelegítés:

Nem, kedves Hawking professzor, a katasztrófa már régen bekövetkezett. Úgy hívják Simun Vrocsek és a tollából szakasztott tintalavina kishíján elég volt ahhoz, hogy fél Európát elborítsa a lángtenger. Legalábbis személy szerint engem annyira felcseszett: csak kicsin múlott, hogy nem ugrottam fel az első útba eső repülőgépre és ALLAHU AKBAR felkiáltással nem repültem bele kedves alkotónk lakásába.

Aki nem hiszi?

Járjunk utána rögtön a hátsó borítónak!

Pétervár, Petrográd, Leningrád – vagy egyszerűen csak Pityer: a város, amely egykor Péter cár parancsára nőtt ki a Néva-parti mocsaras földekből, hogy aztán a világ egyik legszebb városa legyen.

De most, a Katasztrófa után már Pityeren is az enyészet az úr. Pontosabban a meghibbant evolúció által létrehozott új lények uralkodnak a város romjai között: Pavlov-kutyák, szárnyas sárkányok, a mitikus blokádnyikok, melyekről csak annyit lehet tudni, hogy senki sem éli túl az összecsapást velük.”

nivegas

Egyes stalkertársak nadrágjában már valami biztosan megmozdult erre a fenti két bekezdésre, de csalódást kell okoznom nekik. A fentieket nagyjából annyiban körül lehetne írni, hogy egy fejezetnyi epikusnak szánt akcióorgia keretein belül Vrocsek nyakonfossa az olvasót egy vödörnyi Ivánnal.


A felszín ezer veszélyt hordoz, és nem is merészkedik oda senki, csak a legerősebb, legtapasztaltabb diggerek. És ők sem mindig térnek vissza.

Állj-állj-állj! Diggerek? DIGGEREK!? DIG-GER-EK!? Rendben, erről még beszélünk.


Ivánt mégis vonzza a felszín, olyannyira, hogy menyasszonya, Tánya féltékeny arra a fenti világra, melyet ő még sohasem látott. S amikor a mindig nyugtalan Metróban háború tör ki: új szövetségek jönnek létre, az emberek halomra gyilkolják egymást, és újra felosztják egymás között az állomásokat, Iván egy véletlenül összeverődött csapat élén minden eddiginél veszélyesebb expedícióra indul a felszínen.


Az atomerőműhöz akar eljutni – amely minden jel szerint még működik -, hogy blokád alá vont

állomásának áramot szerezzen.

Gratulálok, kedves Európa kiadó! Ebben a két bekezdésben össze is lehetett foglalni a cselekményszálat, sokkal több dolog egyébként sem történik. Le is tehetem a könyvet, már tudom a történetet. Sőt! Csak az utolsó két fejezetet olvasom el, hogy sikerült e neki… Hoppá, spoiler! Sikerült, történet vége!

Ennyivel nem úszom meg, ugye?

Ugye?

Hejj…


Dmitry Glukhovsky Metró 2033 Univerzum sorozatában Simun Vrocsek regénye az egyik legnagyobb siker: a népszerű sci-fi-szerző a legapróbb részleteivel együtt, áradó fantáziával festi elénk a pétervári metró bűzlő, nyüzsgő, kegyetlen világát.”

Igen, biztosan. A könyv fele egy kicseszett akcióorgia, szakadó végtagokkal, repedező fogzománccal és vak emberek székekkel püfölnek sötétségből kiváló hőérzékelős szemű szellemszörnyeket… Előreszaladtam…

De most, hogy megvolt a bemelegítés, bontsuk rögtön darabjaira azt a kivesézést és kezdjük el a lehető legepikusabban elküldeni mindezt a sok papíralapú cellulózhulladékot a kurva anyjába…

blackangelAzért valamit a Metróról:

A Metró 2033-at valószínűleg nem kell sok embernek bemutatnom, vagy ha igen, akkor az a kivételes egyén mélyen szégyellje össze magát.

Az utóbbi évek egyik legnagyobb apokaliptikus és urban fantasy sikere, mely az orosz zsánerben mára magát eléggé kinövő ifjú író, Dmitry Glukhovsky névjegyévé vált.

Az eredeti könyv egy hosszas hányódtatás és többszöri újraírás által megedzett lapélű durrbele bomba volt, melynek minden egyes oldaláról ordított az a vérbeli orosz hozzáállás, mely körüllengte az egész kibaszott nukleáris holokausztot.

Bár drámai elemet keveset tartalmazott és nagyon a történet sem volt szövevényes, mégis az emberi lelki világot és a posztnukleáris környezetben tengődő szerencsétlenek életét olyan remekül mutatta be, hogy valószínűleg az évszázad egyik legnagyobb orosz regénysikereként emlékezhetünk majd rá a halárus ágyunkon.

Metro_2033_by_likvik

A könyv sikerét hamarosan egy a történetet nem túl jól adaptáló, de azért jó játék, illetve egy folytatás, a már sokkal kevésbé improvizált módon, mindinkább előrelátóan megszerkesztett Metró 2034 követte.

És persze később a kerítésszaggatóan überbrutális Metro: Last Light játék.

Minthogy hatalmas sikert elért könyvsorozatoknak dukál, úgy jelentek meg egyre-másra a fanok által össze(gányolt)szerkesztett saját elgondolások, melyeket Glukhovsky mester legjobb tudása szerint egy új antológiába, a Metró Univerzumban gyűjtött össze.

Az antológia eddig húsznál is több könyvet számlál és folyamatosan bővül.

Tartalmaz többek között orosz, ukrán, olasz, brit és belorusz átgondolásokat is, bár a hírek szerint már a német és a spanyol változatok is hamarosan papírra nyomatják magukat.

(Hősies elszántságomnak és főszerkesztői pozíciómnak köszönhetően már létezik a maga módján egy elég bő magyar univerzum is. Érdeklődöknek: Facebook –> Metro 2033 Hungary).

Nem is meglepő hát, ha az antológia hamarosan csonka hazánk véráztatta partjaira is elérkezett és a világító análkorbács először vastag gyöngyvirágtenger… basszus Ricz…

Szóval az elsőként megérkezett könyv Tullio Avoledo tollából zsongott elő és Az ég gyökerei címet viselte magán. Az elsősorban teológiai, illetve erkölcsi vonatkozásai mellett meglepően színvonalas és élvezhető olasz könyv félelmetes képett festett Róma és Velence lepusztult világáról, illetve a letolt gatyában meghalt Pápa sorsáról. Legnagyobb sajnálatomra a legtöbb fan (talán éppen a túlzottan nehezen emészthető stílusa miatt) nem adott neki túlzottan vastag pontszámot, de üsse kavics. Kevés veréb néha többet fosik.

Ezt követően került ki a sorozat legjobb(nak tartott) könyve, az Andrej Gyjakov által írt Fény felé, illetve a Vissza a sötétségbe. Sokan fenyegettek már meg kövezéssel a véleményem miatt, de míg az első könyv talán valamivel az átlagos akcióregények fölött lebegett egy hangyafasznyival, addig a második könyvben tapasztalható akció/ krimi párosítás nagyon nem jött be és a főgonosz karakterén kívül egy eléggé felejthető alkotás lett belőle.

Eltelt másfél év, hideg tavaszba fordult a langyos tél és Qtya hadúr 2015 februárjában (kikészülve Vlagyimir Vaszilijev Halálos Zónája után) leadta rendelését az andalítóan fos címet kapott Pétervári háborúra, Simun Vrocsek tollából.

 

Hogy a pokol ezer kénköves kétharmados vas-zuhataga hullott volna akkor a nyakamba!

StalkerQtyaKönyvet borítójáról:

Miután az előző Metró könyvek esetén a borítók kifogástalan minőségben és gyönyörűségben tetszeleghettek a polcomon, addig ebben az esetben… Hát ez az eléggé furcsán összeállított gigászi székesegyházfaló bestia arc mostanában talán valahol a könyvkéreg egy alsóbb tartományában fortyoghat, valahol az Antigoné diákkönyvtáros kiadása mellett…

Nos ez szerintem elég széles képet fest a borítóhoz fűződő viszonyomról.

Nem elég hogy ronda, de még a fél történetet is elpofázza már csak a hátoldalán olvasható ajánlóban, szóval több szót nem is igazán érdemel.

Utóirat: Nincs metró térkép… Navigálj a leírások alapján, hülye magyar…

Pár szó a nyelvhejességről:

Jól olvasod, direkt írtam hejességet.

Gondoltam hű leszek az alapanyaghoz és inkább úgy fogom fel az egészet, hogy körülírom a legnagyobb hibákat.

Tehát főhősünk, Iván, neve valamiért túlzottan is gyakorta bukkan fel egy oldal hasábjain. Mivel az Iván egy egyszerű név, így Iván nevének megjegyzése valószínűleg akkor sem okozhatott volna komoly nehézséget, ha Vrocsek nem említi meg Iván nevét minden egyes bekezdésben.

Iván neve még akkor is sokszor felmerül, amikor Iván teljes egyedüllétben trappol egy húsz éve kihalt metróállomáson, aminek egy főre vetíthető lakossága éppen Iván.

A helyrajzok és nevek is elég furcsák.

Említést érdemel, hogy Vrocsek könyve egy helyszínen, vagyis Pityerben játszódik Gyjakov két kalandregényével, tehát érdemes lett volna talán a magyar kiadás fordítóinak esetleg egyeztetnie, amikor a frakciók és különböző csoportosulások nevét összeállították.

Néhány esetben azért sikerült belőniük az egyszerűbb politikai érdekcsoportosulások neveit, de azért a már bonyolultabb nevek kifogtak rajtuk és ez meg is látszik.

Önmagában a történetről, avagy a nagy büdös semmiről:

Igen, szóval hősünk (Iván) egy kihalt állomásra bandukol nászajándékot zsákmányolni a zasszonynak. Mire hosszas hányódtatások és kocsonyaszerű hentai csápos pornószörnyekkel való eposzi küzdelmét egy menőnek szánt hozzábaszok valami robbanékot a genyához és magamra robbantom az éppen összeomlófélben lévő állomást mozdulattal befejezi és hazaér, meglepve kell tapasztalnia, hogy valakik hát bizony elrabolták perifériás kis oázisának áramadó dízelgenerátorát, meg kell hát keresni a gaz tolvajokat.

Furcsamód kiderül, hogy talán egy szomszédos birodalom felelős a generátor elrablásáért, lesz is ebből nagy bonyodalom, hiszen a pityeri metró egész azon tájéka fegyverre kél és jó keresztényként elindul gyilkolászni.

Hogy egy nagy birodalom miért is tulajdonította el éppen az Ő generátorukat, illetve mi szüksége is volna nekik arra, azt a kérdést persze a könyv negyedében nem teszik fel és persze váratlan mennykőcsapásként éri hősünket a hír (mint már előre megtippelhettek sokan): a generátort az állomás szövetségesei raboltatták el, hiszen így akartak egy háborút csiholni az ellenkező birodalommal szemben és egy egységes metrót létrehozni a szövetségek felélesztésével.

Ez nem spoiler, mert valami különös oknál fogva nekem már akkor elkezdett leesni a dolog, amikor az író külön kedvesen kiemelte, hogy csak EGY ŐR vigyázott a generátorra, az is degenerált volt.

Kiszámíthatatlan történeti misztikum?

Nincs!

Kafa!

Persze ebben a mederben is kezd el haladni a történet. A mindezekért óbégató Ivánt hűvösre teszik (értsd: Hasbalövik, mert a feje az luxus és a pulzusa ellenőrzése nélkül kidobják egy helyre, ahol biztosan megtalálják) és ami ezután következik, az csupán egy laza bosszúállós regény, tele mindenféle marhasággal és olyan dologgal, amit talán jobb is volna nem leírni.

A lényeg, hogy ha valaki a történetre kíváncsi, az inkább csak felszínesen fussa át az első fejezeteket, hogy tudja is mi az ábra, aztán a második könyvnél kezdjen igazán bele.

Mint az kifejthető, a történet végre éledezni látszik a három részes könyv második felénél, de csak azért, hogy aztán a harmadik rész végéig kifulladjon és elnyelje az egészet a Mirai Nikki-re hajazó kíméletlen DAFUQ!? élmény.

Értsd: Mindenki meghal valami miatt bármiféle logikai vagy dramaturgiai ok nélkül és mire végre az ember elér a semmitmondó epilógusig már valószínűleg jól kiszámolta a könyv és a kuka közötti pályaadatokat a minél pontosabb célzás érdekében.

Tehát a történet körülírható egy kiöregedett házaspár szexuális életére alapozva:

“Várjá, mingyá’ beindul… Ezaz, feláll az… Oké, most aztán bevadulok! Igen, érzed!? Érzed!? Oké, most akkor gyorsan elmegyek. Kész vagyok, kapcsold le a villanyt.”

Tehát ha a könyv történetét egy mondatban kellene körülírnom: Viagra nélkül élvezhetetlen.

Az élet, a világmindenség meg a karakterek:

Iván karaktere főhősi mivolta ellenére úgy ahogy van súlytalan, nem létezik.

Összességében összefoglalható azokban, hogy összeszedték mindazon férfias sztereotípiákat, melyekkel egy középkorú autószerelő rendelkezik, mellépakoltak egy kevés fegyverekhez, illetve általános iskolai kémiához járó szakértelmet és az egész üveget megtöltötték sóderral, hogy ne tűnjön fel, hogy nincs az egészben semmi méz.

Versus

Annak idején Glukhovsky könyvében Artyom pont azért volt jó karakter, mert míg részben az író akkori énjének lelki világát volt hivatott képviselni, egyszerre volt pont úgy összeszerkesztve, hogy az olvasó igazán a szerepébe tudja képzelni magát. Tehát pont az a semmit sem tudó karakter, akit igazán meg tudott kedvelni az olvasó, hiszen vele együtt kellett felfedeznie a moszkvai metró sivár és kegyetlen világát.

Ugyanez volt igaz Gleb-re is Gyjakov első könyvéből.

Mit adott nekünk Vrocsek?

Mit kaptunk főhős címszó alatt?

Mit is tudtunk meg Ivánon keresztül a metró világáról?

Na, ki böki ki a választ?

Hé! A semmi azért kicsit túlzás lenne. Megtudtuk például, hogy a karbidlámpa kék lánggal ég.

Tehát hanyagoljuk, tegyük Ivánt takaréklángra.

Következzenek hát azok a karakterek, akiknek a jelleméről a Metró széria mindig is mesteri rajzokat tudott összeállítani, mégpedig a mellékszereplők!

Az eredeti könyvben Artyom utazását számos furcsa, mégis a maga módján kedvelhető és hihető karakter követte végig. A felszínen nevelkedett nagyöregtől egészen Dzsingisz kán utolsó reinkarnációjáig, mindenkinek megvolt a maga szerepe a történetben és éppen emiatt kell minden egyes írónak felkötnie a gatyáját metró regény kapcsán, ha mellékkarakterek írásáról van szó.

Avoledo jól keverte a kártyákat és Az ég gyökerei svájci gárdája, illetve a különböző helyszíneken felbukkanó groteszk alakok sokasága végül képes volt egy egybefüggő egészet alkotni és tényleg színes gárdát felvonultatni, míg Gyjakov… míg Gyjakov… Hagyjuk…

Ezzel szemben Vrocsek?

Tudjátok volt egy karakter a könyvben, aki egész sokat szerepelt, állítólag a fél könyvben követte hőseink kompániáját egészen a végső nagy összecsapásig.

A kedvetekért kigyűjtöttem ennek a legendás és megismételhetetlen karakternek az összes elhangzó mondatát:

“Menjetek, én majd feltartom őket!”

Úgy érzem ez kellően leírja mindazt, hogy a pofátlan történetvezetés és a semmitmondó jellemű főhős mellett felbukkanó kicsit is érdekes karakterek kompániája egyenlő Mjóafjarðarhreppur teljes lakossága mínusz harmincöttel, vagyis KETTŐ!!!

Két kibaszott, jellemre talán valamit adó karakter az egész műben, név szerint: Enigma és Überführer!

Előbbi egy megvakult stalker (digger), aki hosszas stalker lét után kényszerült nyugdíjba és vált valami módon elég fura emberré. Mint mester stalker különös kapcsolatot ápol a körülötte elterülő világgal, illetve a megmagyarázhatatlan metró misztikumokkal is van egyfajta belsőséges kapcsolata.

Kicsit olyan, mint az eredeti könyvben felbukkanó és sokak kedvenc karakterévé váló Kán, már csak titokzatossága miatt is. Igaz, ezt a végén Vrocsek magyarázkodással nyakonfossa, de azért a szándék megvolt benne.

A második karakter, Überführer (neve ellenére kopasz kommunista) egy magára elég keveset adó alkoholista zsoldos, akinek kompániája a már fent kivesézett háborúban vész el, így feneketlen bosszú és italvágya hajtásában válik az egyetlen olyan karakterré az egész kicseszett regényben, aki méltó befejezésben távozik majd az élők sorából… Pillanat, el kell égetnem valamit…

Tehát összességében a karakterekről: Milyen karakterek?

S.T.A.L.K.E.R. Avagy Piknik Vrocsek pofájában:

Hol vagytok stalkerek?

E könyvet bíztam rátok!

És érkezik a válasz… Érkezik…

Getoutofhere

Basszus, hova lettek a stalkerek?

Mármint úgy a szó valódi értelmében… Tehát nem mint szakma, hanem mint életstílus.

Mert a stalker egy életstílus… Ezt Róka is megmondta annak idején.

Ezt Strelok is megmondta, ahogyan Hunter és Melnyik is.

De kik azok a diggerek? Kik azok a diggerek?

Vrocsek, most kreatív akartál lenni? Komolyan megpróbáltad?

Egy fél évszázada beidegződött, a szó minden értelmében menő és a világot átütő erővel rendelkező szó lényegét átültetni egy olyan angolságát is borzasztóan felvállaló szóval, mint a digger…

Vrocsek, nyugodtan kinyalhatod a stalker seggemet!

Minden amitől Metró a Metró:

A metró fogalmának meghatározásához elég annyit tudnunk, hogy az apokalipszis után húsz évvel sínylődő Világ, a különböző misztikumok és az urban fantasy elemek közé vegyülő science fiction pöttyök adták az egész igazi esszenciáját, ami miatt az ember valóban át is érezhette, hogy mit is művelt magával ez a jobb sorsra érdemes faj, mivé is alacsonyodott le.

anomaly

Elpusztítottuk a túlvilágot?

Megöltük Istent?

Leromboltuk a Poklot?

Nos, ezek az egyszerű filozófiai kérdések úgy ahogy vannak nincsenek meg a Pétervári háborúban, tehát így végső rúgásként egyetlen tény világítson itt neonfényekkel: A Pétervári háború minden, de nem Metró!

Úgy az egészről:

“Dmitry Glukhovsky Metró 2033 Univerzum sorozatában Simun Vrocsek regénye az egyik legnagyobb siker: a népszerű sci-fi-szerző a legapróbb részleteivel együtt, áradó fantáziával festi elénk a pétervári metró bűzlő, nyüzsgő, kegyetlen világát.”

Tehát most ezt vegyem komolyan?

Az egyik legnagyobb siker az egész szériában ez a förmedvény, aminek magyar kiadása csak teszi és teszi rá a lapátokat a trágyahegyre?

Az áradó fantázia alatt értsem az egész történetet felölelő Ivánozást és menőnek szánt akcióorgánumot, ami talán elmenne egy fapados német krimisorozatban, de a Metró 2033 égisze alatt eléggé kellemetlen. Mindinkább maga a tény, hogy pont ezt a valamit szánták magyar kiadásba. Nincs eléggé lenézve a stalker stílus magasabb körök által, de még tegyük rá azt a bizonyos lapátot is.

NoooTaps-taps!

Végső értékelés:

Stílus: 1/5

Történet: 2/5

Karakterek: 2/5

Összességében: 2/5

 

Animecritics The Movie: Mirai Nikki

last

Mirai Nikki… Az Animecritics sorozat koronájának legékesebb gyémántja, vagyis a legfényesebben csillogó kukoricaszem a virgonc japán hányáshegyen. 8 mindenre elszánt kritikus száll szembe Istennel és K-val, akik a pusztulásba taszítanák a világot. Ezt csak úgy lehet elkerülni, ha bemutatják közösen a Mirai Nikki-t,, ami, ismerve az alapanyagot, körülbelül felél a világ elpusztításával.

Egy rendkívül lassan készült, jó hosszúra sikeredett animációs Animecritics film, ami a vlogger világot nem is váltja meg, de legalább alkalmas volt arra, hogy készítői lelkét a csontig kivájja.

Szereplők:
Member
Kvakond
K
Ricz
Rakhall
Dolan (Szerémi László)
Qtya
Csatacickány

Közreműködtek:
kisrajczy
Éjjeli Vakond

A filmhez tartozó játék itt érhető el.

Pixelcon – 2015.05.09.

IMG_0559Mai napon kimozdultam a barlangomból és elnéztem a “Művelődési Szintbe”, ahol az Insert Coin Egyesület (melynek mai nappal hivatalosan is tagja vagyok) megtartotta Magyarország eddigi legnagyobb retro videójátékos találkozóját (hivatalosan a mai mínusz két generáció) és várakozásaimon felül sikerült, körülbelül 250-300 ember vett részt rajta szemlátomást. Az igazán nagy őrültek kipróbálhatták a kezdeteket, a Videoton egy 1976-ban
kiadott Pong konzolja keretében, majd az Atari 2600 következik a sorban egy 1982-es Vader formájában (a gépet nem, IMG_0569de a cartridge-eket magam vittem :)), illetve egy megfizethetetlen nagy szerelmem, a Vectrex tartotta még az 1983-mas válságot megelőző vonalat. Ezen felül két igazi retro árkád gép is várta az érdeklődőket.

A harmadik generációt a Sega Master System, a Nintendo Entertainment System képviselte, majd a Gamecube, a Sega Saturn, a Sega Genesis 2, a Super NES, a Nintendo 64 következtek, végül a Playstation 2 és a Dance Dance Revolution zárta a sort. Bevallom magam a 16 bites érát már nem tartom retro-nak, meg a grafika és a hangzás van olyan valósághű, hogy IMG_0541számomra már nem adja vissza az eredeti retro hangulatot. A kipróbálható gépek mellett kerekasztal beszélgetés, vetélkedők (Dyna, Wizard of Wor és Worms 2) várta a bátrabbakat, végül az estét chiptune zenészek zárták, amin sajnos magam már nem tudtam részt venni, mivel holnap hajnalban kezdem az igahúzást.

Remélhetően jövőre is hasonlóan színvonalas tárlat nyújt örömet a hőn dobogó retrós szíveknek! Sajnos Éjjeli Vakonddal nem találkoztam, de három harcostársat sikerült megismernem.

Akit érdekelnek további képeim, a galériámban megtekinthetőek.

Iznogoud (2005)

01

“Én leszek a szultán a szultán helyett!”, gyermekkoromban hányszor hallottam ez a mondatot a szombat reggeli matiné megtekintése közben (magyarul “Gazvezír” címen futott), sőt, ezt az egyet még anyum is megjegyezte, pedig tőle az ilyesmi erősen távol áll. A történet az Asterix és Obelix alkotójának egy kevésbé ismert képregényén alapul, amiért csodálkozom, hogy az Iszlám Állam még nem rántott szablyát, mivel a történet nem kevesebb, mint az iszlám hitvilág egy parodisztikus kiadása (A kalifa a legmagasabb iszlám tisztség, szavukra minden muzulmán egyesül, a szunnita vallás szerint négy, a síita szerint öt kalifa élt, a jelenleg iszlám radikálisok szintén kalifátusnak definiálják magukat. A magyar változatban a kalifát szultánra cserélték, mivel a gyerekek a kalifát nem értenék.).

02Haroun El Poussah egy jószívű és közvetlen, bődületesen együgyű és naiv kalifa, aki a nők iránt semmilyen érdeklődést nem mutat, ezért félő, hogy az iszlám világban katasztrófa tör ki. Iznogoud, a nagyvezér (kb. miniszterelnök) a fejébe vette, hogy ő bizony leváltja a kalifát és ő lesz a kalifa a kalifa helyett. Természetesen adóemelést kíván végrehajtani és karóba húzatni mindenkit, aki sírni merészelt, mikor arra kérte a kalifát, játssza meg a halottat és mérje fel, mennyire szeretik őt (a “karóba húzatom” egy visszatérő felkiáltás”). Annak ellenére, hogy a francia nyelvtől 03szabályosan undorodom (szívenszúrom magam egy bagettal) és általában rettegek, hogy egy rajzfilmet hogyan csesznek el a filmben, Michaël Youn szinte hibátlanul játszotta el a zsarnokjelöltet, játszotta túl görcsös ordítozással, ahogyan a rajzfilmbéli karakter is tette. Dilat pedig vizuálisan lett megnyerő az idétlen bajuszával.

A film szerencsére nem esik bele a szokásos hollywood-i baromságokba, nem lesz benne felesleges nyálas szerelmi szál (pontosabban kap egy kiváló csavart), Iznogoud sem akar 04megjavulni a film végére, nem kapunk közhelyeket a barátságról és a szeretetről. Aki szeretne látni egy korrekt kosztümös vígjátékot és nosztalgiázni egy kicsit, annak bátran tudom ajánlani. Egyetlen negatívumot tudnék kiemelni, amit a Nostalgia Critics is felemlegetett párszor: Miért kell zenélni és énekelni minden egyes filmben?! Melyik hülye találta ki, hogy ez jó ötlet, szórakoztató, vagy akármi? Csak megtöri a jelenet dinamikusságát és felesleges időhúzás. Szerencsére 4-5 ilyen jelenet volt csak a filmben, nem vitték túlzásba.

Torrent || Felirat (angol)