Ave Stalkericus Hungaricus! – Avagy: Üdvözlet a formaságok világából!

Talán egy napon meg fogom bánni, hogy most ezeket a sorokat itt, két hentai között, monitorom kijelzőjére merem vetni. De már régóta érlelődik bennem az a gondolat, hogy esetleg rövid és frappáns kritikákkal illetve pár animét, könyvet és egyéb általam erre “méltónak” tartott kultúrromboló/építő alkotás alapos boncolgatásával késztessem szűnni nem akaró fejvakarásra a publikumot. Üdvözletem, a nevem Qtya és ez itt egy bemutatkozó akarna lenni.

QtyaLogoFrissitve Hogy ki is vagyok, kinek is hihettek? Nos engem bárkinek, gondoltak rólam már eleget, ami igazából nem vagyok. Talán szófukarságom az oka, amit persze internetes körökben, mint az láthatjátok, egyáltalán nem gyakorlok. Mindenesetre egy, a jelenkor politikai állásaival teljesen szembemenő, jobbikos ifjút képzelhetek el magatok előtt, akivel már régóta kibabrál valamelyik égi istenség, illetve a fizika törvényei. Néha a neopaganizmusba, néha a vallásos materializmusba vetett hitemet igyekszem újnacionalista elveim pallérozásával, minden második oldal után félbehagyott regénykezdeményeimmel és néha rendkívül szar, néha tűrhető, máskor pedig kifejezetten tetszetős animék végigszenvedésével, vagy csak egyszerűen végignézésével kiegészíteni. Szoktam azért aludni is persze. Annak idején még az Animax keretein belül kezdtem bele igazán az animék élvezetébe és (szégyenemre) az első alkotás, amit volt alkalmam feliratosan is végigszenvedni (mert ugye úgy az igazi) az a Naruto volt. És élveztem… [Qtya hitelességi mutatója most lépte át a 0.0-ás értéket és folyamatosan csökken.] És most, hogy mindenféle szakmai hitelemet elvesztettem a kedves közönség kritikusabb olvasóinak irányába, nyugodt szívvel ki is jelenthetem, hogy amit annak idején szerettem a dávidcsillagos shurikent hajigáló kölyöknindzsák világában, azt már régóta kiölte belőlem a Shippuuden és a váltott sűrűségű Sakura doujinshi mangák. És most, hogy már az a megmaradt kevés ember is magamra hagyott ömlengéseim közepette, nyugodtan ülhetek vissza monitorom széles látószöge elé, hogy alkossak valami olyasmit is ezzel a rozoga géppel, ami talán fennmaradhat az emberiség maradi életének hosszú sodrában. Mint azt most olvashattátok… Egy kicsit magamnak való fickó vagyok, egyedi filozófiai háttérrel. De hát mit lehet tenni? A Kísérlet, az Kísérlet.

Qtya: Andy Weir – A Marsi

0001Kiadó: Fumax
Kiadási év: 2014
Eredeti megjelenés: 2012 (magánkiadás), 2014
Eredeti cím: The Martian
Fordító: Rusznyák Csaba
Borító: Kovács Anett
ISBN: 978 963 9861 83 1
Oldalszám: 357
Ár: 3495

A Marsit leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy a Robinson Crusoe, a MacGyver és a Gravitáció selymesre turmixolt keveréke, megfűszerezve némi helyzetkomikummal és nagyon durva (NAGYON DURVA!) science fiction elemekkel.
Hölgyeim és uraim, a nevem Qtya és hadd mutassam be, hogy miként szart egy ember a Mars felszínére!

Andy Weir első regényének kalandos előélete volt már azelőtt is, hogy kiadhatta volna.
Miután több kiadó is visszautasította, a blogján kezdte el részletekben publikálni (Feel like Dmitry Glukovsky!), majd olvasói bátorításra E-könyv formájában kezdte el árulni az Amazonon.
Rövid idő alatt a legnagyobb példányszámban fogyó sci-fi lett belőle. Erre felfigyeltek már a nagyobb kiadók is, de annyira, hogy már a papírforma megjelenése előtt elkeltek a filmjogok is!

(Hogy én miért nem tudok ilyet írni!? A pokolba ezzel a kis országgal!)

0002Egyébként a film valószínűleg 2015 folyamán kerül majd a mozikba, Ridley Scott rendezésében.
Számunkra már csak azért is érdekes ez a tény, mivel itt, Magyarországon forgatták le a Marson játszódó jeleneteket.

A Marsi már csak amiatt is igen érdekes könyv, mert hard sci-fi (de még milyen HARD!). Tehát elolvasása igényel bizonyos szintű tudományos jártasságot, legalább annyit, hogy az ember megértse a helyzetet és felismerje az olyan szituációkat, amikor főhősünk mezitláb táncol a Halál kaszáján.

Főhősünk, Mark Watney, a harmadik Mars expedíció (Ares 3) egy “szerencsés tagja”. Majd egy évnyi út után érkezik meg a Marsra csapata mérnök/botanikusaként, hogy elvégezze a NASA számára fontos expedíciót. Csakhogy az egész küldetés dugába dől, amikor egy vártnál erősebb homokvihar dönti romba a marsi bázist és Watney csapatát távozásra bírja.
Szegény Watney-t az evakuálás során egy törmelékdarab elkaszálja, így az őt halottnak gondoló csapata végül nélküle hagyja el a bolygót és indul vissza a Föld felé.

Mark Watney a Marson ragad a kommunikáció minden reménye nélkül. A bázis alig egy hónapnyira tervezett készleteivel, csapattársai hátrahagyott felszerelésével és a saját leleményességével kell túlélnie a várhatóan négy év múlva érkező negyedik Mars expedícióig.
De még ha sikerül is valamiféle tervet készítenie a majd ezer napos túlélésre, valószínűleg akkor is a vesztét okozhatják a kifogyó készletek, az elromló eszöközök, vagy pedig maga a Mars.

Ennyi az alaptörténet. Mark Watney komikus naplóbejegyzésein keresztül követhetjük végig a Mars felszínén való túlélésért folytatott küzdelmet. Botcsinálta botanikus mérnökünk mindent megtesz túlélése érdekében.
Krumplit termeszt, radioaktivitással játszik, évtizedes űrszondákat lopkod össze, vagy csak egyszerűen ’70-es évekbeli tévéműsorokat és szar diszkózenéket hallgat.

0003

A naplóbejegyzéseket idővel a NASA agyasainak belső viszályai és a Watney korábbi csapattársainak melankolikus hazautazásáról szóló történetek szakítják meg. Ezzel jól játszott az író, ugyanis idővel Watney naplói valószínűleg unalmassá váltak volna. Így viszont kellő változatosság épül bele a történetbe és valóban, még egy egyszerű szonda fellövése is eposzi izgalmakba tud átcsapni, hiszen mindez egy remekül megírt főhős életéről és halálról szól.

Mint már említettem, a Marsi egy HARD sci-fi. Andy Weir írásán érezhető az a tudatos utánajárás, ami jellemzi az egész könyvet. Az átlagolvasó talán nem, de a témában jártasabb űrcowboyok pontosan tudják, hogy a jövő ebbe az irányba halad.

Az egyik legjobb sci-fi, amit valaha olvastam, a legjobb főhőssel, akit eddig sci-fiben tapasztaltam.
Már várom a filmet is, kíváncsi leszek rá, hogy mit hoztak össze. Köszönöm a figyelmet.

Értékelés: 10/10

Hányasra értékeled a kritikát?

 
pollcode.com free polls

Évértékelő Beszéd 2014


Itt 23:30-kor videó lesz megtekinthető. :)

Ezzel újabb esztendő ért véget, és ez nem minden, ismét lehetőségetek lesz számomra hülye kérdéseket feltenni, amire aztán videóválaszolok, íme a második forduló!

Watashi ga Motenai no wa dō Kangaetemo Omaera ga Warui!

fi-watamote[1]Csakazértis bemásoltam a teljes címet, ami annyit jelent, hogy “Bárhogyan is nézzük, a ti hibátok az hogy nem vagyok népszerű” (thanks to Rex). Őszintén volt bennem egy erős előítélet, mert ezek a goregrind zeneszámcímeket idéző (csak pár példa, “Fuck, I have a woodpecker in my ass!”, “I cum so hard, my dick is considered a machine gun.” és hasonló kreténségek) hosszú és kissé értelmetlen címek olyan műveket takarnak általában, amik bődületes módon viccesek szeretnének lenni, de a közönség csak ül pisszenés watamote_01_1[1]nélkül és a showman nagyon nem érti, miért hülye a közönség a poénjaihoz.

Az animevilágba való visszaintegrálódásom a Sasami-san@Ganbaranai című művel kezdtem, ami érezhetően gyenge kezdés után erős visszaesés (majd még beszélünk róla), utána végigpörgetve az animés wishlistemet (ami másoknák blacklist lenne :D) jutott a választásom erre a műre. A történet nem túl watamote-08-large-02[1]bonyolult, adott egy antiszociális elsőéves középiskolás lány, aki egyetlen barátnővel rendelkezett az általános iskolában is és a fejébe vette, hogy most majd megmutatja, ki a király és népszerű lesz.

Egy ilyen kezdés után azonnal dobni szoktam a büdös fenébe az ilyen sorozatokat és hőbörögni, hogy már megint annyit jelent a slice of life, hogy “cuki lányok nem csinálnak az égvilágon semmit”, de itt mégis más volt a watamote[1]helyzet. Ugyanis a sorozat egyetlen szereplőre, Tomoko-ra koncentrál, sok epizód csak az ő belső monológjaival, vívódásával foglalkozik és természetesen tökéletesen érti félre a körülötte forgó világot, különösen miután rájön, Yū barátosnéja bizony sokat változott és a kis otakuból népszerű lány lett, aki ennek ellenére nem veti meg továbbra is szobanövény módban futó általános iskolai barátnőjét. Talán éppen az tetszett meg a sorozatban, ahogyan ezt az embertípust ábrázolta az alkotó, hozzá vagyok szokva, hogy ezen karaktereket a fanservice-hez szokás alakítani, itt xwatamote05.jpg,q53b406.pagespeed.ic.al5oEIe0IM[1]viszont nem ez történt.

Tomoko, mint általában a zárkózott és elvont személyiségek, minden szépítés nélkül az embereket (még bátyját, Tomoki-t és a legjobb barátnőjét is) lenézi, megveti és csak eszköznek használja őket céljai elérésében. Ez teljesen érthető, hiszen mivel nincsen önbizalma, másokat kell lenéznie ahhoz, hogy magát elviselhető színben tüntethesse fel, de közben teljesítményre nem képes sem emberi watamote_11_3[1]kapcsolatokban, sem alkotásban (többször próbál bizonyítani a sorozat folyamán, pl. munkát vállal, online műsort készít, rajzol), de a célja nem is az, hogy az emberek megkedveljék őt, hanem az önbecsülésének növelése, aminek elárulja szintjét, hogy amikor nem családtaghoz vagy barátnőjéhez szól, csak gügyög szerencsétlenül. Éppen ezért, az amúgy helyénvaló humora ellenére a Watamote nekem egy titkon komoly hangvételű mű, amiben Tomoko minden egyes lenéző gondolata, vívódása (különösen amikor egy ölelésért harcol az utolsó előtti részben) egy segélykiáltás, hogy valaki kimentse őt, de végül nem tud mit kezdeni az érte nyúló kezekkel (Imae pl.). A karakter magyarán nem klasszikus értelemben szerethető, viszont az iránta érzet szánalmamból kifolyólag végig együtt tudtam érezni vele és szurkoltam neki, hogy megtalálja önmagát.

Egyetlen negatívumának az utolsó részt következetlenségét tudom felhozni, mivel a 11.-ben már úgy éreztem, lesz előrelépés és Tomoko lassan kilábal magányából, de az utolsó részben a készítők igyekezték az animékre sajnos jellemző “időtlenséget” erőltetni, vagyis nincs igazi előrelépés a történet szempontjából, ami előkészíti a terepet egy esetleges folytatásnak, amire ennek, mint a legtöbb sorozatnak, nincsen szüksége, még egyetlen telitalálat epizód kellene Imae-val és akkor 10/10 pont.

Grafikailag a karakterek többsége átlagos, Tomoko és Tomoki a táskás szemeivel kilóg a sorból, ezen felül a fényeket érdekesen ábrázolták, valamint Tomoko (vagy éppen a többiek) sokszor szürke színnel ábrázolt, hogy érezhető legyen a kontraszt, illetve, hogy mennyire nem érzi magát környezetébe illőnek. A szinkron kiváló, kevésbé lehetne jobban előadni a környezet megvetését, mint ahogyan Tomoko nevében teszi Izumi Kitta, sokat tett a hangulathoz. Az intro zenén meglepődtem, egy japán post-hardcore banda és egy j-pop énekesnő közös produkciója (először fura volt, de még furább volt, amikor az egyik változatban a j-pop énekesnő vinnyog, a másikban meg a post-hc arc akarna énekelni, inkább maradtam a közös változatnál), egész hallgatható. A sorozatban voltak utalások más művekre, nyilván több is, magam csak a K-ON!-t és az Anothert szúrtam ki, kezdek már kiöregedni.

Egy próbát mindenki tehet a sorozattal, részemről 8/10.